Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Rónay László: Mítosz és emlékezet (esszé)

gendő védelmet adhat a művésznek. A magyar irodalomnak volt már egy merész hőse Esti Kornél személyében, aki bebizonyította, hogy a valóságot átkölthetjük, s függetlenedhetünk törvényeitől, ha azok akadályozzák a személyiség mozgását. E magatartás „elméletét” mégis Márai Sándor fejtette ki A szegények iskolájában. Természetesen a rá egyre inkább jellemző iróniával. Első olvasásra igazat adhatunk felzaklatott kortársainak, akik a cinizmus vétségében marasztalták el. A jó és rossz természetét feltáró fejtegetései azonban nyilvánvalóvá teszik azt az alapigazságot, hogy emberi mértékkel nem feltétlenül tisztázhatjuk az igazi értékek természetét. Egyes aforizmái pedig mintha a modern irodalom egyik kulcsfontosságú problémáját előlegeznék: elsők között ismerte fel, hogy a szavak nem egyértelműek, véget ért a közmegegyezés, melynek alapján hajlandók voltunk hinni általánosan elfogadott kijelentések igazságában: „Ha a szegény azt mondja: ’élet’, úgy az időnek záros tartamát óhajtja megjelölni, mondjuk néhány órát, reggeltől estig, valamilyen rövid időt, amelyet életben kell eltöltenie, előre meghatározott feltételek mellett. Mást ért a gazdag, ha azt mondja: ’élet’ — utazást ért alatta, napfényt vagy árnyékot, amihez éppen kedve van, amit szeretne, amire vágyik. A szegény mindig valami reálisat ért alatta: azt, ami van. Ha két különböző nemzetiségű szegény találkozik, rögtön megértik egymást a szegények nyelvének segítségével; megértik egymást, ha egyetlen szót sem szólnak, elég egy mozdulat, elég, ha összenéznek. Elképesztően összetanultak a világon a szegények. Ezt a rendőrségen is tudják, és szelíden, feltűnés nélkül, de vigyáznak reájuk”.

Emlékezzünk csak Kosztolányi sokat emlegetett különbségtevésére a homo eticus és az erkölcs nevében folyvást erőszakosságokat elkövető homo morális között. Ezt a különbséget Márai is mélyen átérezte. Mereven idegenkedett a hamis jelszavaktól, amelyek folytonosan a társadalmi igazságosság és egyenlőség megteremtését hangoztatták. A valóság az, mondja, hogy vannak gazdagok és szegények, s lesznek is, anélkül, hogy erkölcsi világrendjük között átjárás volna lehetséges, mert az igazságtalansággal szükségszerűen együttjár az erkölcsök relativizálódása. („A szegények és a munkaadók viszonyát már az ókortól sajátos, bűntudatra emlékeztető, lappangó feszültség jellemzi. A bűntudatot természetesen nem a munkaadók érzik, akiknek erre semmi okuk sincs, hiszen ők azok, akik nagylelkűen halhatatlan munkára fogják a lézengő emberiséget, hanem a szegények, akiknek rossz a lelkiismeretük, mert gyanítják, hogy nem dolgoznak eleget.”)

Erkölcsi vonatkozásban egyetlen magatartást vél elfogadhatónak: a szívós, építő munkát, azt a tevékenységet, mely a patríciusházak lakóit jellemezte az évek és évszázadok során, s amelynek révén kialakult a polgári világrend.

E dolgos, napközben jó értelemben vett kenyérkereső munkát végző, majd utána a hatalmas üvegezett könyvszekrények évszázados bölcsességét megismerő és újraélő polgárt idézte vissza, pontosabban: teremtette meg az Egy polgár vallomásaiban. Ugyanolyan felfedezése volt ez, mint Illyésnek a Puszták népe. Márai annak bizonyosságát és tudatát erősítette értelmiségi kortársaiban, hogy nem kell lemon- daniok a liberális fejlődés álomképeiről, mert a vidéki városokban, szinte észrevétlenül, de létezik az a szerves kultúra, melynek ők inkább fájdalmas hiányát élték át, hogy van és volt egy értelmiségi réteg, mely bölcseleti vonatkozásban is iskolázott, Európa nyelvét beszéli, s azt a reménységét élteti, hogy a nyugati világnak mégsem alkonyul be, hiszen ismerik az emberi lét egyik legnagyobb, önmagán túlmutató értékét, a rendet. Az Egy polgár vallomásainak nagysága abban rejlik, hogy Európa iszonyú zűrzavarában a szellem megingathatatlan nyugalmát példázta, a kultúra támaszát hirdette, s nyomatékosította azokat a szellemi értékeket, melyeket nem kezdhetett ki a háború zűrzavara, s nem árthattak nekik a művészetek újra- rendeződési és hagyománytagadó irányzatai sem. Álom és valóság keveredett a könyv lapjain. Álom a polgárról, s az önmagát folyvást előre lendítő szellem valóságának bizonyossága. A korszak hazai irodalmának uralkodó ízlésformája nem a Márai felmutatta értékek irányába mutatott, inkább kikezdte azok hitelét és érvényességét. Annál nagyobb meglepetést és örömöt keltett a humanista eszmé1047