Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Rónay László: Mítosz és emlékezet (esszé)
RÓNAY LÁSZLÓ Mítosz és emlékezet Márai Sándor, aki századunkkal volt egyidős, talán egész nemzedékéből legélesebben élte át a modern próza egyik legizgalmasab kérdését: hogyan szerezheti vissza önazonosságának tudatát a regény, miképp szakíthat eszköveivel, melyek sztereotípiákká lettek, s megszokássá válva azt a hitet keltették a tudományban és az olvasóban, hogy a kor változásaival adekvát formanyelvet már csak a líra teremthet. A maga módján, a saját eszközeivel válaszolni próbált erre a kérdésre Szerb Antal is, az Utas és holdvilágban, amikor főhősét ráébreszti arra, hogy amit eszményképei, az Ulpius testvérek oly magától értetődő természetességgel valósítottak meg, az számára már elérhetetlen. A lehetséges válasz közelében járt Hevesi András és Remenyik Zsigmond is, s egyik változatát megtalálta Tamási Áron, amikor Ábel történeteiben voltaképp mesével átszínezett, mítoszi elemet is tartalmazó elbeszélő formát teremtett. Sorsa úgy alakult, hogy Európa közegében szembesülhetett e kérdéssel, s hosz- szú ideig óvakodott a választól, kétségeket érzett magában, van-e elég tehetsége és ereje az élményei és tapasztalatai számára megfelelő regényformát teremteni. Egzisztenciálisan bizonyára nem volt könnyű szakítania a hagyománnyal és az otthonnal, ebben a vonatkozásban teljesen hiteles az Egy polgár vallomásai önarcképe. Ugyanakkor mégis rákényszerült erre, mert a világháború következményei és a forradalmak kora rádöbbentették arra, hogy amit a Nyugat elkezdett, ezek között az új körülmények között nem vagy csak nagyon nehezen folytatható. Aligha véletlen, hogy a harmincas évek küszöbén az a gondolat is megkísértette, hogy hasonlóan gondolkodó barátaival egy ellenlapot adnak ki, a francia Marianne példájára. Ha választott példájukat híven követik, bizonyára nem lettek volna hűtlenek a Nyugat hagyományaihoz. Elhatározásukat nem az ifjúkor újítási igénye vagy lázadó kedve diktálta, hanem a megújulás szükségszerűségének felismerése. Ám ez nem a radikális szakítás vágyát erősítette bennük, s kiváltképp őbenne, inkább belső kényszerből fakadt. Lázadás volt, de visszatérés is. Harc a prózaírói tunyaság és kényelem ellen, s visszatérés a magyar' irodalmi hagyományhoz, mely megszakadni látszott, s amelyet Márai szemében az a Krúdy jelképezett, aki fejjel emelkedett ki a századvég ködlovagjai közül, s aki mindenkinél mélyebben érezte át, hogy korának nincsen szüksége „igazi irodalomra”. Jól, talán kortársainál jobban ismerte Spengler jóslatát a nyugati világ alkonyáról. Kíváncsian, a rá jellemző iróniával szemlélte azokat a szellemi kísérleteket, amelyek a romlandónak hitt kultúra megújítását, friss vérrel történő feltöltését célozzák. Ellátogatott a Bölcsesség Iskolájába, amelyet Kayserling Darmstadtban szervezett, azzal a célkitűzéssel, hogy részvevői újraéljék a korai görög bölcselet indításait, de e törekvést üres magamutogatásnak, terméketlen szellemi játszadozásnak látta. Testközelből élte át németek és franciák szellemi háborúját, amelyben egymást vádolták Európa romlásáért, de nem kötelezte el magát egyikük mellett sem, jóllehet eleinte inkább a német polgári tradíció örökösének érezte magát, ami már csak azért is természetes volt, mert a Frankfurter Zeitungban rendszeresen jelentkező Alexander Márai akár megbecsült német író is lehetett volna, Thomas Mann útjának folytatója. Sorsának paradoxonét jelképezi, hogy ezekben az években semmi sem volt idegenebb tőle, mint az emigráns-sors. Lehangoló képet rajzolt az Európa országútjain 1045
