Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Vatai László: Márai Sándor naplói (Az ember és az író) (tanulmány)
V A T AI LÁSZLÓ Márai Sándor naplói* AZ EMBER ÉS AZ ÍRÖ Márai Sándor már a két háború közt is jelentős író volt Magyarországon. Ellentétes törekvések jellemezték e kor húsz-huszonöt évét; átkozták egymást az írók, mégis együtt alkotott egészet a népiek és urbánusok külön társasága. Létrehozták az egyik legnagyobb magyar irodalmi korszakot. A háború utáni állapot szétszórta őket. Páran, több-kevesebb energiával, még évekig írtak, mások belekeveredtek a politikába, de ez már más világ volt, idegenné váltak benne. Elhallgatott vagy kihalt ez a nemzedék, el is némítottak közülük jónéhányat. Lényegileg két író élte túl a kataklizmát: Illyés Gyula és Márai Sándor. Életművük súlyosabb felét 1945 után hozták létre. Illyés töretlenebbül, Márai élesebb kanyarokkal. Pedig fordítva mutatkozik: otthon élve is, Illyés mintha más arcot viselt volna, Márai pedig az emigrációban is, mintha régi énjét vinné tovább. De ez csak látszat. Különös jelenség volt Márai az otthoni világban. Az európai szintű polgárságot képviselte, pedig ez a jelenség majdnem teljesen hiányzott Magyarországon. Nyomokban jelentkezett csak, alig tarkázta a képet. Ezért volt érdekes — fegyelmezett írói magatartása mögött is —, és egy kicsit groteszk Márai minden írása. Ráadásul, ennek az alig létező magyar jelenségnek — nyugati divat szerint — éles kritikusa is volt. Fellázadt ellene, valahol az európai radikalizmus tájain kereste a megoldást. Sose hagyta el a polgári humanizmust, csak magatartásán és társadalmi feltételein akart változtatni, s regényben kifejezett formáját mélyítette el a pszichoanalízis útján. Üj regénytípust teremtett: a magyar irodalomban nála jelentkezett először át- ütően az elbeszélés és a párbeszéd helyén a gyónás, a belső monológ. Stílusa, a be nem avatottak szemében, csak erőteljes érdekesség volt, pedig leírás helyett már új létbeli változatok formálására is használta a szavakat. Riportszerű regényei ezzel a stílussal valóban újat hoztak a magyar irodalomba. Társadalmi nézetei szembeállították a fennálló renddel. Alkotó erején később megtört a hivatalos ellenállás. Bevették a rendszer belsőbb köreibe, s ő ott is jól érezte magát. Soha nem vált igazán otthonává az Akadémia, de a megvetett tömeggel szemben polgári humanizmusát megélhetőbbnek vélte a falai közt, mint ellenzéki pozícióban. Legjobb úton volt, hogy — a népi irodalom ellenében — a hivatalos Magyarország írója legyen. Élete idilljét hamar megzavarta a nácizmus és annak magyar vetülete. Mind magányosabbá vált, élesen szembe is fordult e jelenségekkel. Ellenzéki írónak számított ismét. Polgári humanizmusát egyaránt fenyegette a nácizmus és az orosz szellemi és társadalmi berendezkedés. Ezért is választotta az emigrációt, Magyarországból hazament a nagyvilágba: szellemi gyökerei Epurópában tapinthatóbbak voltak, mint otthon. Legalábbis úgy látszott Pestről, de hamar kiderült, hogy sehol a régi forma, tartalom és érték. Móráit a kettős idegenség se hallgattatta el, született emigránsnak bizonyult. Ez a felismerés segítette világra az életművét. Az idegenbe szakadt írók jórészt elnémultak, vagy hamissá vált kezükben majd » Eredeti megjelenése: Ű; Látóhatár 1984/1. szám. 1027
