Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Pomogáts Béla: Búcsú Magyarországtól (Márai Sándor: Föld, föld!) (esszé)

bolásával és azzal a pusztítással, amit anyagi javakban, emberi-szellemi értékekben a fokozatosan uralomra jutó sztálinista diktatúra okozott, ez a számvetés azonban azért lehet oly hiteles és művészileg is erőteljes, mert a veszteség, amelyről az emlékezőnek be kell számolnia, mindenekelőtt személyes veszteség.

Személyes veszteség, amely oly iszonyú, oly végletes, hogy utána már csak valami fáradt és szomorú megkönnyebbülés következhet. Érzés, amely a ka- tharzishoz hasonlít, hiszen a tragédia oly mély és visszafordíthatatlan, hogy a léleknek, ha már nem roppant bele, meg kell engesztelődnie. Ezt a szomorú megkönnyebbülést, ezt a kilátástalanságot követő elégikus közérzetet fejezi ki a Föld, föld! első részének zárófejezete; idemásolom, tekintettel arra, hogy Má- rai könyve, sajnos, alig elérhető: „Lakásomból mindössze néhány tűzfalat találtam. Az ostrom alatt a ház három bombatalálatot és több mint harminc gránátlövést kapott. A szemétdombon, amely törmelékekből, lépcsőfokok romjaiból, bútorroncsokból emelkedett a lépcsőház helyén, felmásztam valahogy az emeletre és a pépes, romos domb tetején, ami valamikor az otthonom volt, megpillantottam a cilinderem és egy francia porcelán gyertyatartót. Fényképek hevertek a szemétben, közöttük az, amely, — régen valamikor, az ostrom előtt, az íróasztalom felett lógott és Tolsztojt ábrázolta, amint Gorkijjal állong a Jasznaja-poljanai kertben. Ezt a fényképet zsebretettem és körülnéztem, mit vihetnék még emlékbe? A torlaszokon át behatoltam a szobába, ahol könyveim sorakoztak a polcokon. Szeretem volna megtalálni a bilingvikus Marcus Aure- liust, aztán Eckermann beszélgetéseit és egy régi magyar kiadású Bibliát. De a rendetlenségben nehéz volt tájékozódni. A légnyomás, mint valamilyen pa- pírzúzda, pépessé darálta a könyvek legtöbbjét. Mégis, egy könyv sértetlen címlappal hevert a szemétdombon, közvetlenül cilinderem mellett. Felemeltem, elolvastam a címet: »A polgári kutya gondozásának könyve«, ez volt a cím. Ezt a kötetet zsebrevágtam és óvatosan lemásztam a szemétdombról a földszintre. Ebben a pillanatban — később sokat gondolkoztam ezen — különös megkönnyebbülést éreztem.”

Ennek a megkönnyebbülésnek a mélyén, mondhatnám: eszmei hátterében Spengler filozófiája, pontosabban ennek a sötét bölcseletnek az érzelmi elfogadása rejlik. Az a kultúrkritikai pesszimizmus, amelyet a Der Untergang des Abendlandes képvisel, Márai emlékezéseit is átszövi, s ez a pesszimizmus, amelyet későbbi történelmi tapasztalatai csak megerősítettek, szabta meg azt is, hogy miként örökítette meg találkozásait a magyar társadalom további alakulását és életét meghatározó szovjet politika képviselőivel. Márai Sándor számára ezt a szovjet politikát és kultúrát mindenekelőtt a bevonuló Vörös Hadsereg katonái képviselték, s 1943—1944-es naplójának tanúsága szerint kezdetben rokonszenvvel és bizakodással tekintett az országot vonzáskörébe kényszerítő új nagyhatalom követeire. „Milyenek voltak? — jegyzi fel háborús naplójában azokat a benyomásokat, amelyeket néhány szovjet katonatiszt látogatása keltet benne. — Nagyon fiatalok, lelkesek. Idegenek; más világ, más fajta, kevés a közös emlékünk. Bizonyos, hogy én, aki egy elmúló kultúra egyik maradék embere vagyok, ma találkoztam először egy új kultúra felsorakozó, új embereivel. S ez a találkozás különös emlékeket hagyott; nem rosszakat, inkább egyféle bizalmat, hogy a jövő nem reménytelen. S talán, nyugodtabb légkörben, kölcsönösen tudunk majd adni egymásnak valamit.” Ez a reménykedés később megtörik, noha Márai a továbbiakban is jóindulattal beszél az egyszerű szovjet katonákról, oroszokról, ukránokról, kalmükökről, bizalmat1023