Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - KOVÁCS IMRE EMLÉKEZETE - Mikita István: Emlékezés Kovács Imrére

A párton belüli viták, sőt harcok — elkeserítették. Az elszigetelődést úgy kívánta kivédeni, hogy egy-két parasztképviselőt elhívott a lakására, de ezek nem érezték jól magukat ott s ezt Imre látta. Ezeket a nagyon-nem-sikerült találkozásokat még laza frakciózásnak sem mondhatom. Lehetett volna valahol vendéglőben összejönni — a párthelyiségben ez akkoriban már lehetetlen volt —, de erre nem került sor. így maradt szinte magára, s amikor kilépett a pártból, már alig követték az országban.

A küzdelemnek a párton belül vége lett. Pártunk a legengedelmesebb csatlósa lett a Rákosi-klikk egypártrendszerre törő diktatúrájának.

Pártunk programját a propaganda-osztály meghamisította, a parasztságnak tett ígéretünket megmásította. A főtitkár előírta, miről beszéljünk a népgyűléseken. Aki ezt nem tartotta be, megfenyegették. A Parlamentben nem szólalhattunk fel, kivéve három-négy „lojális” parasztképviselőt. Interpellációt sem mondhattunk, csak a főtitkár és a szervezési osztály engedélyével, átírva, vagy kihúzva a lényeget. Mikor azt mondtam, hogy én ezt nem csinálom, nem vállalom, lemondásra kényszerítettek, kizártak a pártból. Széjjelverték a pártot. Le akartak tartóztatni, súlyos vádakat koholtak ellenem, menekülni, emigrálni kényszerültem. Lassan így lett a demokráciából egyszemélyes proletárdiktatúra. így lett az ország is „egylovas koldus”, ahogyan Péter bácsi megírta a Szűk esztendő ben. A ló meghízott, mert a család kenyérnek- valóját felzabálta.

A svájci emigrációban találkoztam ismét Imrével, 1948 szeptemberében. Csak egy pár csizmám volt, s a parasztgúnyám. Felhívott a lakására s adott egy pár használható cipőt, meg egy szürke nadrágot. A feleségével nem találkoztam. Valami bárban zongorázott.

Nagy nehezen összeállt a parasztpárti emigráció, mert a magyar szociáldemokraták elintézték, hogy mindazok, akik politikai szempontból számításba jöhetnek, valami módon Svájcba kerüljenek. Ügy tudom, Kovács Imre valami hivatalt — talán tanácsadóit — vállalt a Szabad Európa Bizottságban. Itt, Svájcban is többször összejöttünk. Már itt felvetődött a párt újjáalakításának gondolata. Imre elmondta, miért lépett ki a Parasztpártból, s miért vállalt szerepet a Balogh-pártban. Hangsúlyozta, ő az igazi pártból nem lépett ki, csak a jelenlegi, meghamisított és terrorral irányítottból. A főtitkári megbízást töretlen erővel és hittel vállalja. Ennek ellenére a párt nem alakult meg. Csak az igazság kimondása végett vallom be: én ellene voltam minden ilyen „mé- henkívüli” életrehívásnak. Volt idő, amikor elnököt „csinált” — javasolt — volna belőlem, de én ezt nem vállaltam. Nevetségesnek, erőltetettnek éreztem s nem nézhettem volna tükörbe — most is csak borotválkozáskor nézek bele —, hogy Veres Péter riválisaként feszítsek, amikor bokájáig sem érek Péter bácsinak, mondhatom: a „nevelőapámnak.”

A franciák — de Gaulle — ígérete egyre bizonytalanabb lett körünkben, mind a kisgazdák, mind a szociáldemokraták elszéledtek biztonságosabb éghajlat alá.

Mi is készültünk. Imre még tett egy utolsó kísérletet. Márai Sándorral megegyeztek, hogy egy polgári-népi hetilapot indítanak. Imre a mezőgazda- sági rovat, szerkesztésével bízott volna meg, de mindjárt vitánk támadt. Én a Veres Péter-i „Paraszti jövendőt” tartottam irányadónak, Imre a nyugati szövetkezeti rendszert, paraszti életformát. Nem ezek miatt, ki tudja azt már, de a lapból nem lett semmi. Ellenben Borsos, Molnár, Borbándi, Vámos és jómagam is — elindítottuk a Látóhatárt.

93