Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Márai Sándor: Napló 1983

Ernst Robert Curtius a középkori és újkori francia irodalom tanára volt Bernben. Az európai irodalomról írott könyve ritka tünemény: tudása, figyelme, feltáró és elemző képessége egy tökéletesen megsemmisült irodalmi öntudat és kritikai lelkiismeret példája. Toynbee-ről emlékezik, és egyetért vele a feltevésben, hogy a birodalmak szétesését nem a kívülről indított támadás, mint inkább belső bomlás idézi fel. „Wir erzeugen unsere eigenen Barbare” — írja. Találatai üdék. Elmerül T. S. Eliot költészetének mélyvizében, és észreveszi, hogy Whitman után Pound mellett Eliot, az amerikai költő, aki már nem „kultúrát akar teremteni a vadonban”, hanem elkeseredetten iparkodik megőrizni azt, ami ebben a korban egy kultúrából megmaradt. Eliot Londonban The Criterion címmel folyóiratot adott ki, amelynek szerkesztésétől 1939-ben megvált és az „Utolsó szavak”-ban azt írta: „Az elkövetkező időben és talán még sokáig a kultúra kontinuitását egészen kevés számú ember tudja csak fenntartani. Az európai szellem megsemmisült a barbárságban, mely ellenségnek tart minden kritikát.” Ortegáért lelkesedik, nem is ok nélkül. Ortega a század egyik párbaj képes szelleme volt. Curtius azt írja, a spanyol író egyszerre vándorolt ki a vörös Spanyolországból, amely az anarchia felé tántorgott, és az azt megelőző másik Spanyolországból, amely a népfrontos spanypol kísérlet előtt bukott el, mert „nem volt arisztokrata, csak hidalgók, grandok és címeres spekulánsok tolakodtak, de arisztokratikus szellemnek nem volt nyoma.” Szellemi és jellembeli arisztokrácia nélkül nincs társadalom: a bestiális feltör a társadalomban, mint a szennyvíz, ha csőrepedés van a házban. (Grillparzer idézet: „Von der Humanität über die Nationalität zur Bestialität.) Rousseau másfél századon át fertőzte Európát a „jóságos vadember” mítoszával, amíg felfedezték, hogy az ember nem „természettől jóságos”, hanem minden kegyetlenségre hajlamos lény, akit nem fegyelmez vallás, sem törvény, és képmutatás minden, amit „természetes jószándékáról” valaha meghirdettek. Biast idézi (i. e. 650-ben élt, és a perzsa invázió idején azt tanácsolta a görögöknek, hagyják el az országot és alapítsanak új hazát Szardíniában). A Hét Bölcsek egyike volt, és deklarálta, hogy az ember „természettől bestiális és gonosz.” Ortega kivándorlása az „arisztokrata hierarchia nélkül maradt és elvörösödött” Spanyolországból — egyszerre hagyta el a mocsaros múltat és a fertőzött jelent — nem szórványos tünemény. Ma is élnek írók, akik egyszerre vándoroltak ki a múltból és abból a jelenből, ami helyébe következett.

*

Az „arisztokrata hierarchia” (nem a címeres, hanem a szellemi és jellembeli) Indiában Kitra és Kali korszakokban jelentkezett: a Kali korszakban eltorzult a kasztrendszer felé, mert „Brahma aludt”. Ilyenkor Visna beavatkozik a társadalmi jelenségbe, és Siva irtózatos módon megsemmisíti a társadalmat. Az istenek alkonyának múltával Brahma felébredt, újrateremti a világot, és elkezdődik egy új Kitra korszak.

*

Mindig újra Gibbon. A gladiátorokról ír, és úgy véli, ezek a mutatványos játékok kegyetlenebbek voltak, mint a cirkuszi produkciók, mikor vadállatok marcangolják az áldozatokat. A vadállatok végül is éhesek voltak, amikor embert faltak. A gladiátorok nem voltak éhesek, az iskolákban jól táplálták őket,

1011