Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Habsburg Ottó: Egy európai drukker (A 80 éves Márai)
X szuflája. Ha Márait olvasunk, megtudjuk, hogy az oly meggondolatlanul használt „dróge” helyett megteszi a „mákony” is. Egynémely Bourbonról Goya szemével nézve, azt mondja, hogy „tutyimutyi” s ezzel majdnem mindent megmondott, amit franciául sem lehet kifejezni. Sok idegen szónak ad jó magyar megfelelőt, de nem fanatikus purista, s arra tanít, hogy idegen szavakat is szabad használni, megfelelő időben és megfelelő helyen. Ez a titok. Egyáltalán, Márai nyelvi művészetének sarkalatos eleme a megfelelő jelző ösztönös megérzése. Vagyis: a pontosság. A pontosság pedig szabatosság, s Márai minden jelzőjére elmondhatjuk, hogy nem csalás, nem ámítás. Nem tudom már, melyik esztétánknál olvastam, hogy az írás, a nyelv, a stílus első és legfőbb parancsolata a világosság. Amit nem lehet, amit nem tudunk világosan kifejezni, azt nem is szabad elmondani. Márainál ez a világosság vonz, mondanivalója ezért sodor, leghosszabb mondata is rövid, mert világos. Nem bűvésze, hanem mestere és tanítómestere is a nyelvnek, az az író, aki fel tudja kelteni érdeklődésüket egy igekötővel, aki a szavakat kiemeli az ősi humuszból, s elénk rakja, mint csillogó drágakövet. Azt mondtam, nem bűvész; igen, mert nem zsonglőrködik. De varázsló, mert írás közben önmagát is megfogja a varázs, szavak, mondatszerkezetek, mondatfűzések varázsa, gondolatkapcsolások ingere, hangok dallama, szótagok lüktetése. Egy-egy Márai-regény egyben a legszebb magyar nyelvtankönyv — s bizony-bizony, minden emigráns legelső parancsolata kellene, hogy legyen: naponként kézbe venni a magyar nyelvtant. Például Márait. Aki több-nyelven is beszél, ír, szón okol, vagy rsak olvas, nyelvi ínyenc- falatokat kaphat. Máraitól Egyik napló jegyzetében azon elmélkedik, milyen sajátos, hogy amit a német vagy az angol fájdalomnak, betegségnek tart, az ná- lunk magyaroknál vágy: Heimweh vagy homesickness — ez nekünkTTönvágy. S Márai magyarázata: talán, mert a magyar ma is nomád. De azt is megtanultuk Máraitól, hoj*y ez a magyar norhád szüntelenül Nyugatra vándorol, s mióta megismerte, hcmvágya van Európa után is. Az európai színtéren folytatott politikai tevékenységemben, az integráció, az egyesülés és egyesítés szüntelen munkájában is hasznát vettem Márainak. Nem tagadom, nem egy érvelésemben, fejtegetésemben, Európáért szükséges agitációmban többször felhasználtam a Márai-írta Röpirat a nemzetnevelés ügyében több gondolatát, s annyira véremmé vált, hogy sokszor már a magam gondolatától sem tudtam megkülönböztetni. Kis népek néha világosabban látják az egyesülés szükségességét, mint a nagyok, mostoha sorsú népek gondolkodói türelmetlenebbül követelik a szükségest, mint a jólétben élők kényelmes agyvelői. Mily igaza volt Márainak, mikor — ez persze Duna-völgyi élmény — már Coudenhove-Kalergi után, de még Churchill zürichi beszéde előtt sürgette az európai integrációt, egyben az egyesülési és a nemzeti gondolat összebékítésé- nek receptjét találta meg, mikor azt írta: ..Tiszta fajú nép nincsen ma flurö- 1 paban, ahol evezredek történelmi kalandjai kevertek vért és fajtákat, de tiszta I nyelvű nemzetek vannak, s nemzet csak ott van, ahol él a nemzeti nyelv ön- \ tudata.” S amíg egyfelől a nyelv pajzsát adja kezünkbe, másfelől óv a nem- 'zeti egyedülvalóság, a faji mítosz, az elérzékenyült önimádat, a fakírszerű önelragadtatás és önigézet nacionalista veszedelmeitől, a nagyobb Európába történő belesimulás akadályozóitól. Márainál világosabban kevesen fogalmazták meg az egyesülés szükségességének igazolását, a szűkkeblű nacionalizmus elvetését, nemcsak a magyar, hanem mindenfajta nacionalizmus, a „konjunktúra jellegű, iparszerű hazafiaskodás” rövidlátó ártalmait, mikor megállapította, 1002
