Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Méliusz József: A Mestrénél elmaradt elmélkedés Giacomóról (vers)

aztán az a pazar színjáték Bolzanóban, immár a kivívott és győztes hontalanságban, mely alighanem egy hosszú vándorút első, de csupa-szikrázás-epizódja, nyitánya, de mégis oly sűrű közegűen, hogy lehetetlen nem képzelegnünk arról is, mi következett itt még, e Márai honi valóságára pászoló költött valóság folytatásaként, e regény után, úton — Münchenen át — Párizs felé, a Francia Királyhoz, majd meg magában az ugyancsak az újkor hajnalán álló és a régitől búcsúzó Párizsban — amelyet az ős-Giacomo aMémoire s-ban meg is írt, kíméletlenül leleplezve az Ancien régime-et, akárcsak a neki falazó egyházat... —, de Bolzano: egy pillanat csupán Giacomo futásában a Szent Inkvizíció elől, egy összegezés, Velence romlásának összegezése, és épp Bolzanóban, úgy lehet véletlenül is azért, mert későbbi megintcsak-hontalanok is szerettek ott előfordulni, netán épp e városnévnek a Márai-féle jelzettsége miatt is; Bolzano Márainak: a Művészet, a cinkelt kártyával játszó Művész „Örök Emigrációjának” jelöltje, a szavak és a pénz kalandja, a könnyelműségé és a becsületé, s a Franciska iránti szerelemben nem annyira a testé, mint inkább a másiké, a tiszta léleké, s egy sorsé, mely elfüstölög, mely köd csupán: sűrűi, hígul, felszívódik, eltűnik együtt a mélyén síró-nyöszörgő nosztalgiával az eredendő otthon után, amely talán maga a bűn ... ó, mennyire tudja szidni és szeretni az elveszett otthont, s mily teátrálisan és feledhetetlenül kiált fel Giacomo a különben toscanai koszos Balbi ócsárlására válaszolva: „Ne bántsd Velencét, majd bántom én!” ... a köd alatt a nosztalgia meggémberedett szárnyú madarai, csapzott toliakkal, a „történelem hidegében” (Gaál Gábor szava) dideregnek . . . tegnap a ködben eltűntek Velencéből a Tér galambjai, a becketti pusztaságot hagyták maguk után, mintha a kolera vagy a pestis telepedett volna e vízi városra, mintha Beckett sétált volna végig a Téren, a Rialtón, a hidacskákon a kanálisok bugyborgó vizei fölött, de akárhogyan is, Giacomo megszökött — illőbb így: meglógott —, túljárt a prof őszök eszén, a Szent Inkvizíció kíméletlen fifikáin, megszökött, és most a markába röhög; nem, mert úgy tartóztatták le és úgy ült az ólomkamra homályában, hogy nem lett volna mit számon kérni tőle a törvény nevében, ha még ért volna valamit a törvény, elvégre akár halálra is ítélhették volna, de mert még csak nem is közölték vele, miért, mivel vádolják, még csak azt sem mondták neki a kőkukucskálón át a szemébe kacagva a láthatatlanságból, és ilyképp, de a sötétségben különben is arc nélkül, azt sem, hogy: „ ... azért csücsülsz itt fiam, mert művész vagy, független lélek, tehát heretikus, és azért is, mert gondolkozol, és más, nem az apostoli Szentegyház nyelvén beszélsz, s hogy kártyát cinkelsz, lopsz, csalsz, vér tapad