Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Méliusz József: A Mestrénél elmaradt elmélkedés Giacomóról (vers)

most, Velencében, Giacomóra visszaemlékezve, most döbbentünk rá — úgy lehet, radikalizmusunk ma már éberebb, és a történelemben sok mindent tapasztalt, megsértett emberség fedeztette fel velünk —, hogy vannak a históriában állapotok, amelyekben az író megjátssza ugyan a bolondot, mímeli, hogy „menekül”, hogy „mellébeszél”, „halandzsázik”, de éppen ezzel mutat rá, ujjal, az őt környező valóságra, többet mond hát így, mint ha azzal, amit nem mond ki, mert úgyse mondhatja, tehát néma lenne, ha megkísértené az egyenesb szó bujtogató ördöge ... és íme, harminc elsuhant esztendő után, az író harmincas évekbeli meneküléséből és mellébeszéléséből mégis micsoda zöngelemmel halljuk ki, hogyan visszhangzik bennünk — mégis — a velencei Giacomo humanista vehemenciája, a lázadó értelem kristályzenéje, ahogyan ez a tündéri csibész, ez a kártyacinkelő, s mi minden még, a szó varázserejével már-már visszaélve: valóban és igazian csibész, csábító és gentleman, olyan hóhányó, akitől lordok és államférfiak tanulhatnának lovagiasságot, szívbéli nemességet és leshetnék el a gondolat előkelőségét, no meg az eleganciát, a szellem eleganciáját... és ahogyan Giacomo a nyomában nyargaló inkvizícióról, a gondolat és az érzület elnyomottságáról és üldözöttségéről véleményt, nem!: történetien erkölcsös ítéletet mond! ... „nem vetted észre — szólal meg Anna kötögetés közben, mert a vonaton is köt, és közben nézi már nem az olasz, hanem a szlovén tájat, de inkább csak keresi a köd mögött a tekintetével —, nem vetted észre, hogy ez az ítélet, ez egyike Giacomo igen kevés megszólalásának a regényben, különben önmagáról nem beszél; mindent a mások monológjaiból tudunk meg róla, mesteri konspirátor és színjátszó, akárcsak művészetében az író ...” — szóval ítéletet mond! ... mert hát, aki börtönből szökött vagy szabadult — egyre megy! —, annak már joga ítéletet mondani, és ítélkezik is, pipogya, rongy fráter lenne, loncsos lelkű csavargó, piti zsebtolvaj, ha beérné szerényen csupán a siránkozással, locska panaszolkodással az igazságtalanságok istentelensége fölött, aztán meg kit is érdekelne egy ilyképp levitézlett börtöntöltelék efféle örmagát lealacsonyító nyavalygása, amelyben mákszemje sincs a felháborodásnak; olyan lagymatag, petyhüdt beszéd lenne ez, mely még a gyáva — vagy eszélyes — hallgatásnál is kevesebb ... aztán meg, ki az ördög spekulált e regény megjelenésével egyidejű olvasás közben arról, hogy lehet-e egyáltalán reneszánsz figura, ha nem is hős, de regényfőszereplő — ha tetszik, antihős, mert az író mítosza megteremtése közben őt, a kártyacinkelőt és jellemet a lelke meztelenségéig demisztifikálja —, lehet-e hős az, aki, ha már a hódítás — Giacomo nem csábít, hódít! —, a

995