Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Monoszlóy Dezső: Marienbadba egyedül (novella)

gót játszanak, hanem angol keringőt. H. lendületet vett, hogy a helyes ütembe visszataláljon, s erre a heves mozdulatra leállt a zene, a szoba búrája zuhant fölé. Vissza Marienbadba, bíztatta magát, vissza a bárba, ott szól a zene, valahol szól, csak nehezen lehet hallani. Egy sereg dolgot még meg kellene kérdezni B. E.-től,. hiszen jóformán semmit sem tud róla. Hátha nem is zuhant le az a pilóta? Ha nem is létezett? Hiszen a levelek a címzett ismeretlen megjelöléssel rendre visszaérkeztek hozzá, pedig a címet B. E. adta neki. Te írjál először, mondta. Vajon miféle baját kezeltethette abban a városban? Talán bele is halt, s azért nem válaszolt. De mindez miért most, harminc év után jut az eszébe? Hiszékenyebb volt akkoriban, vagy elhitte, hogy minden találkozás másikkal is helyettesíthető? Marienbadban, a fenyőerdő közelében van egy madárfüttyös temető. A fák alatt feküdtek összefonódva. Boldog vagy? kérdezte H. Boldog, de a halottak, B. E. a temető felé mutatott, boldogabbak nálam. Azok már senkit se szeretnek. A szeretet fáj. És semmi mást nem mondott? Már egyetlen szót se lehet összekotorni? Ott áll a peronon, nem is integet. Piros pengeszáján végigszalad a fény. A fejét, akárcsak tánc közben, hátrafeszíti. J’ attendrais. J’ attendrais. Az lehetetlen, hogy semmit se mondott. H. homlokát ellepte a verejték. Vagy a marienbadi szökőkutak vizét szórta rá a szél? Odanyúlt, hogy letörölje, de reszkető ujjai B. E. vékony kis kezébe ütköztek. A vonóvá hajlott torony a szálloda húrjaihoz közeledett. H. pupillája kerekre tágult. De hiszen te sose simogattad meg a homlokom, sóhajtotta.

993