Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Monoszlóy Dezső: Marienbadba egyedül (novella)
utca választ el tőle. Holnap délután jöjjön fel hozzám, a tizenhetes szobában lakom. A lezuhantak ugyanis már úgysem érdekesek. H. be se fejezhette a mondatot, B. E. kisiklott a keze közül. Szélsebesen haladt a táncolok között, csak két sziszegő szó szaladt utána: PIMASZ ALAK. Ezt többször is elismételhette, mert a két szó uszályként a hosszú asztalig kísérte. H. megvárta, míg B. E. a hölgykoszorú közepén a kibodorított matrónák közt helyet foglal, aztán ő is visszaült a pirospozsgásokhoz, akik most is hevesen vitatkoztak. Hogy miről, azt nem lehetett megállapítani. A hanghordozásuk azokéhoz hasonlított, akik H. életébe kikövetkeztethető hatás nélkül belszóltak. Az egyik pirospozsgás egy vaskos ápolónő hangját utánozta. H. tiltakozni akart, de hiszen tegnap is, tegnapelőtt is . .. hebegte. Ugyan már, mérnök úr, csicseregte az ápolónő hangján a pirospozsgás. A belek olyanok, mint a hörcsögök. A másik asztal felől puskaropogás hallatszott, méghozzá nagykaliberű puskáé. H. összerezzent. Szívenlőtt vadbivaly közeledett. Ezt már csak az ereiben szétáradó adrenalin hajtja, nyugtatta magát, legfeljebb csak lebukfencezni tud a lejtőn. Miféle lejtőn? Amelyik Rhodéziában van, vagy amelyik itt a koncertteremben? A pirospozsgások mindent összekevernek. Az előbb és az utóbb történteket egyaránt. Az idegen emberek fecsegésében összegubancolódik a különválasztható. Nem engedik, hogy B. E. hangja után tapogatódzon. JÓL CSÜSZIK EZ A BOR. MÁSNAP MOZIBA MENTÜNK. HOLNAPUTÁN GULYÁS LESZ EBÉDRE ÍGÉRTE MARIKA. Miféle Marika? Neki ebből a hangzavarból ki kell menteni B. E. hangját, amely olyan, mint ébenfadobozba zárt drágakő. Dehát milyen is? Ha le van zárva a doboz teteje, nem lehet alája látni. Ha pedig nem lehet alája látni, akkor csak áltatta magát, hogy valóban megérkezett Marien- badba, amely mindössze harmincévnyi távolságra fekszik a karosszéktől. Akkor csupán Eliot Hamvazószerdájával akart szembeszegülni. I do not hope to turn again. Persze az is lehetséges, hogy miután a hangoknak nincsen illatuk, nem lehet őket visszamenőleg kiszimatolni. A fenyőfán lógó csengő hangja is idegesítette. Semmi esetre sem volt ilyen éles. Ilyen fennhangon csilingelő. Inkább fátyolos, mint egy kristály, amely tapintásra jéghideg, csak belülről fénylő. Pimasz alak! sziszegte H. Ezzel is hasztalan próbálkozott. Pedig már napok óta tisztában volt vele, Marienbadba kell utaznia. Egyedül, vagy társakkal, lényegtelen. Egyúttal arról sem felejtkezhetett el, hogy B. E. hangjára az idővel együtt sok minden rátelepedett, az a bizonyos meglőtt vadbivaly, hosszú kórházi napok és a folyton fecsegő idegenek. Ki kell ráncigálnom valahogy alóluk, töprengett H. Akkor valami megcsikordult az asztalon, s ez a csikorgás egy megvetemedett szekrényajtó sóhajtásába keveredett. H. fejében azonnal kinyílt a dallam, arra sem maradt ideje, hogy azon tanakodjon, hány egymás után következő hang igényeltetik az ilyesmi felidézéséhez. Dvopzak F-dúr vonósnégyese zendült, először halkan, aztán egyre erősebben. A marienbadi templom tornya vonóként egy szálloda homlokához görbült, az muzsikált szoprán hangon, B. E. hangján és mélyhegedűn. Közben B. E. is beszélt, szemei szikrákat hánytak, de amit mondott, abból nem lehetett semmit sem érteni. H. Báthory Erzsébet szájához közeledett, s csak akkor döbbent rá, hogy ez a száj most is pengeként összezárul, nem akadt egy cseppnyi nyílás sem, amely a szavaknak hangod adjon. Valamennyi hang a vonóvá alakult toronyból áradt. F-dúr vonósnégyes, magyarázta H. De ez felesleges tudálékosságnak tetszett. B. E. nem ismerte Dvorzáknak ezt a darabját, alighanem a többieket sem. A szája körül azonban, mintha lepkeszárny mozgatná, egy majdnem láthatatlan mosoly durcái kunkorodtak. H. fontoskodásán derült csak, vagy valamennyi 989