Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Monoszlóy Dezső: Marienbadba egyedül (novella)
MONOSZLÖY DEZSŐ Marienbadba egyedül H. néhány napi tétovázás után belátta, hogy Marienbadba nem indulhat egyedül. De hiába szimatolt útitársak után, a szoba sarkai úgy meredtek rá, mintha a jelennek nem lenne emléke, s az emléknek nem lenne utókora. Aztán egészen véletlenül eszébe jutott Robbe-Grillet, és a filmje is, az a film, amelyben hosszú folyosók, koncerttermek, sétányok, szállodai szobák egymás hátára kapaszkodnak, s három ismeretlen alak futkározik rajtuk, bennük, néha beszélnek is egymással, vagy csak úgy magukban. Egyetlen eszmélethez tapadó képek lehettek ezek, mert H. hiába erőlködött, nem tudott belőlük a maga számára történetet kovácsolni. Pedig az íróval két ízben is találkozott, helyesebben kétszer is hallotta, amint egy közönséggel zsúfolásig telt teremben, s egy hozzá hasonló másikban felolvas. Balzacot és önmagát emlegette, igen öntudatos volt ez a párhuzam. Pedig a koncertterembe meg lehetne kapaszkodni. Vajon mikor épült? Alighanem Goethe, Gogol, Chopin után, s ilyenformán amikor ők fogatosan a városba vetődtek, nem láthattak belőle semmit. R. G. filmjét se láthatták, de a szökőkutak vize, ha meglebbentette a szél, az ő arcukba is csapódhatott, és a pávák, igen, a pávák azok akkor is ott sétálhattak a parkban, a Tepla vizén hattyúk úsztak, s ha a Rudolf-vizet kortyolgatok menete a dombok felé nézelődött, vén fenyők integettek vissza. A szállodák akkor is sárgák és égetett sienna-színűek voltak a háztetők. H. megmarkolta a karosszékét, de az egyenlőre nem akart elindulni. Pontosan harminc év távolságnyira feküdt a város, és most pontosan olyan messzinek látszott, mint tegnapelőtt. H. azonban nem adta meg magát. Többször tapasztalta, hogy vannak színek, szagok ízek, egy paplan zizzenése, titokzatos sercenések, kattanások, amelyek, ha az embernek szerencséje van, több évet is át tudnak ugrani. Hiába kezdte Eliot a Hamvazószerdáját olyan reménytelenül; Because I do not hope to turn again. To turn again, csak a karosszéknek kell egy milliméterrel megmozdulnia. A harminc évvel arrébb fekvő városokba menet a lépések számlálgatása felesleges, s ha az ember a városba ér, a házakat sem kell egymás mellé rakni, azt sem kell tudni, másokat is eligazítóan, hogy az a bizonyos szálloda, amely ugyancsak sárga színű volt, vajon hol állt, arrébb innen, vagy kissé távolabb. Egy ilyen városba a megérkezés is különös. Olyan, mintha egyetlen fonálra puha papuccsal taposna valaki. S az a fonál mindent mindennel ösz- szeköt, folyót, fenyőket, hegyeket, tánctermet, Erzsébetet, akit különben Du- nyának hívtak. H. érezte, hogy rálépett a fonálra, helyesebben, hogy a koncertterem beléje költözött, de ügyelt rá, hogy semmit el ne siessen. Először is azt tudatosította, nem szabad Eliotra gondolnia, hiszen akkor jóformán semmit sem tudott róla, s a Hamvazószerdáját sem ismerte. Erzsébetre sem szabad gondolnia, akit valójában Dunyának hívnak, mert ő még nincsen a fonálon, valahol egy még egyelőre láthatatlan folyosón a haját igazítja, vagy a barátnőjének mond valamit, egy olyan barátnőnek, akit H. ha látott is később, azóta elfelejtett. TAVALY MARIENBADBAN.. . Becouse I do not hope to 987
