Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Görömbei András: Sütő András: A lőtt lábú madár nyomában (kritika)

író kicsi unokáját, s az anyanyelv szavai,maik varázslata révéin átadhatta neki a világot, s az átadás folyamán maga is eltűnődött nyelv és lélek összetartozásán, a közösség, a nemzet megtartó értelmén. Intelmeit úgy formálhatta reflexiókból, mesékből, szófejtésekből, történetekből, történelemből és kultúrából, hogy megtartó erőt is sugározzon. Bevezetése az anyanyelv szépségeibe, egy közösség kultúrájának a kincseivel látta el a gyermeket. A meggyőzés olyan erejével szólt az anyanyelv és az emberi élet céljának egybetantozásáról, hogy Sütő Andrásnak — az ugyancsak a megmaradás gondjaival küszködő — csehszlovákiai magyar írótársa egyenesen azt írhatta, az Engedjétek hozzám, jönni a szavakat olvasása megújítja a veszedelmek között sínylődő anyanyelvet, hatására újraépül ami leomlott vagy leomolni készült. Maga Sütő András is úgy érezte, hogy az erdélyi magyar nyelv örökségének számbavételével „a holnap felé is ablakot nyithatunk”. Ezért foglalta össze az anyanyelvről való gondolatait és gondjait írásművészetének nemes minőségű eszközeivel, tragikumot és játékot együtt csillogtató szemléleti gazdagsággal. Teremtette is átadás közben a nyelvet: titkaiba világított, egy közösség lelki függetlenségének kápolnáját építette, kincsekre ébresztett, helytállásra, a sajátosság méltóságára ösztönzött messzeszökellő asszociációival, erős metaforáival, biblikus veretű példázataival egyaránt. A nyelvkárosultak személyiségsérüléseit, léleksérüléseit is számba vette, hogy riasszon a semmilyenség állapotától. Keményen összegezte tűnődéseinek eredményét: „Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember.”

Korábbi műveiben, kiváltképpen az Anyám könnyű álmot ígér című regényében és a Nagyenyedi fügevirág illetve a Perzsák című esszéjében is alapvető gondja volt a nyelv őrzése és ápolása. Mert a veszélyeztetett sorsú nemzetiség legfontosabb mentsvárának, „utolsó színes bójájának a vizek hullámzásában” Sütő András az anyanyelvet tekinti. Ez a személyiség és a közösség önmagával való azonosságának őrzője és kifejezője. Az anyanyelv jogának sértése, szabad használatának gátolása elemi emberi jogok semmibevételét jelenti. Ezért gyakori a nemzetiségi magyar irodalmakban a nyelvvédő versek, esszék, regényrészietek megjelenése. Egyként tiltakoznak a nemzetiség megőrzésén, lelki-szellemi emelésén fáradozó írók az erőszakos asszimilálás, az anyanyelv szabad használatának bármely módozatú gátolása ellen, s ugyanúgy mutatják meg a nemzetiségnek mint egyének összetartozó csoportjának a felelősségét is anyanyelvéért, sajátosságának legnyilvánvalóbb foglalatáért. A Nagyenyedi fügevirág és a Perzsák a kényszerűség, a kiszolgáltatottság ellen emelt szót, de a Perzsákban már szarkasztikus éllel mutatta meg Sütő András a szolgalelkűség, az önmagát feladó gyávaság változatait is. Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat is viitriolosan szól a félelmükben önkéntes nyelvcsonkítást végző, önmagukat a semmilyenség állapotába visszaszorító emberekről, de a könyv fő iránya mégis az eszméltetés, az anyanyelv személyiséget teremtő és őrző értékének a megmutatása, nyelv és emberség, nyelv és erkölcs, anyanyelv és közösség egységének, összetartozásának az ezerszálú bizonyítása. Ilyen fölrázó írásra minden közösségnek szüksége lehet, hiszen az anyanyelv ápolása, művelése még homogén nyelvi közegben is nemzeti feladat. A nemzetiség számára viszont valóságos létszükséglet ez, hiszen a nyelvi károsodásnak, a szétfoszlást elindító nyelvi keveredésnek, az anyanyelv történeti rétegeiben megőrzött és elevenen tartott szemléletességnek az elvesztése még akkor is valóságos veszély volna, ha szándékolt asszimilációs törekvések nem kereteznék, ha tiltó táblák nem riasztanak. Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat mindenféle külső tiltás és belső tunyaság, félelem ellenében döbbent az anyanyelv művelésének fontosságára és megtartó értékére. Nyilvánvalóan abban a meggyőződésben, hogy adva van egy nemzetiségi közösség, mely felelős önmagáért nyelvi vonatkozásban is, hiszen az létének értelmével kapcsolatos. Ez a sokágú, de világos eszme teremtette meg Sütő András modern esszéregényének a struktúráját is: a két és fél esztendős nevelési idő vonalát gazdagon átszövő asszociációk, reflexiók gondolatilag és érzelmileg rendkívül színes hálózatát. Az írót és olvasót egyaránt éltethette a reménység, erősítette a kötelesség: átadni minél teljesebben nyelvünk kincseit, hiszen „ahány szóra váró gyermek: a jövőnek megannyi lámpása a meglódult időben”.

89