Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - HATÁR GYŐZŐ 75 ÉVES - Jánosy István: Határ Győző: Köpönyeg sors - Julianosz ifjúsága (esszé)
Ilyen kétségbeejtő helyzetben veszünk búcsút az ifjú Julianustól. A továbbiakról Határ Győző egy egészen rövid Ütrabocsátóban tudósít, majd egy záróesszét csatol Epilegomena címén a regényhez. Itt már aztán saját nevében ismétli meg támadásait a „judeo-pálvallás” ellen. Ha a regénybeli Julianus szónoklat-gyakorlataira nem is, Határ esszéjére — amiben saját nézeteit körvonalazza — mégis valahogy reflektálnom kell. Kereszténység — pogányság. Julianus a kereszténység és pogányság szinte egyedülállóan mély ismeretében a pogányságot választotta, és ezt Határ Győző nemcsak- hogy megérti, hanem követi is. Jelzem, nekem is nagyon ellenszenves a IV. századi kereszténység, és ha választani kellene, én is így választanék. Már gyermekkoromban mély hatással volt rám Kingsley regénye, a Hypatia, mely arról szól, hogyan próbálja minden lehető mocskos eszközzel visszaszorítani a pogányságot Alexandria metropolitája, Kyrillosz és hogyan lincseli meg a Kyrillosz által fölbúj toga tott nép a törékeny szépségű, újplatonista filozófusnőt, Hypatiát. Hypatia is gyermekkorom egyik nagy „szerelme” volt, mint Szűz Mária és Genovéva. De mért lett ennyire ellenszenves a IV. századi kereszténység? Azt hiszem, ennek legfőbb oka a végsőkig hirtelen fordulat. Még a század első évtizedében folynak a legkegyetlenebb keresztényüldözések, amelyek során több hívőt kínoztak meg és öltek meg, mint az előző századokban. Azután a Nagy Constantinus által 312 után kiadott Milánói edictum nyomán nemcsak hogy megszűntek az üldözések, hanem a kereszténység az uralkodó által privilegizált vallás lett. Ilyen hirtelen változás valósággal készületlenül érte a katakombákból még farkasvaksággal kitámolygó hívőket, és rögtön elkezdték ugyanolyan kegyetlenséggel üldözni a pogányokat, mint elébb azok őket. Püspökeik valami példátlan mohósággal igyekeztek megragadni a hatalmat, érvényesülni az udvarban is, teljesen beleilleszkedni annak embertelen gyakorlatába. És ami a legfurcsább, rögtön egymásnak estek. Egy-egy dogmatikai elmélet rögtön megtalálta a maga zászlóvivőjét az egymással rivalizáló püspökök között, és ezek marakodása már olyan méreteket öltött, hogy azt már az uralkodó Constantinus veszedelmesnek ítélte és hatalmi szóval egyetemes zsinatot kolompolt össze 425-ben Nikaiában és követelte, hogy ott állítsanak össze egy minden keresztényre kötelező Credot. Ez az úgynevezett Nikaiai hitvallás. De a hitviták ezután sem szűntek meg, sőt épp hogy elmérgesedtek. Különböző zsinatokon megszámlálhatatlan credo-variáció született, az irányzatok közül kettő emelkedett ki, amelyet nagyobb számú hívő vallott; az egyik az Ariusról nevezett, a másik az Athanasiusról. Arius azt állította, hogy Krisztust az Atyaisten még a világ teremtése előtt alkotta, tehát ő az első teremtmény és nem egyenrangú az Atyával, hanem csak hasonló lényegű, „homoiousziosz”. Athanasius szerint viszont Krisztus azonos lényegű „homousziosz”, és nem teremttetett az Atyától, hanem született: „natus, non factus”. Hogy hogyan „születhetett”, azt már nem mondta meg: vajon az Atya, mint nő, szülte-e, vagy a fejéből pattant ki, mint Zeusz fejéből Pállasz Athéné. De ne keressünk logikát az ilyesfajta spekulációkban. Mindenesetre utóbb sok tízezer embert öltek meg azért, mert ezt vagy azt a Credot vallotta. Nagy Constantinus utóda, fia Constantius még az ariánus hivallást vallotta, ez volt a kötelező, hivatalos keresztény tan, viszont Julianus után a következő császárok a század végén már Athanasius mellett kötelezték el magukat és ez lett az Egyház végleges dogmájává. Elismerem, indokolt mind Julianus, mint Határ ellenszenve a IV. századi kereszténység iránt. De utóbbi ebben még tovább megy és általánosít. Ellenszenvvel viseltetik az egész kereszténységgel szemben is, amit „judeo-pálkereszténységnek” nevez, mert alapítását Szent Pálnak tulajdonítja. Könyvét záró esszéjében ezt írja: „[Juli- anusnak] a kisujjában volt az Ótestamentum csakúgy, mint a pál-vallás egész korpusza. A jelek szerint keresztül látott eredetének, meghamisításán — mármint azon, hogy az új hit Tarszoszi Pál elmeműve, azé a Pauloszé, aki a római birodalomért rajongó, a birodalmat természeti adottságnak tekintő római polgár volt — ennek köszönhette, hogy szabadon utazhatott, s hogy Júdeábán a felzúdult hittestvérek markából ép bőrrel menekült. Nemhiába mondja Nietzsche, hogy »-Krisztust Pál verte fel a keresztjére«, mert hogy a Messiás új vallás alapítója legyen, az sem a zsidók ha971
