Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Hermann Róbert: Görgey Artúr: Életem és működésem 1848-ban és 1849-ben (kritika)
HERMANN RÓBERT Görgey Artúr: Életem és működésem 1848-ban és 1849-ben Milyen ember volt Görgői Artúr? „ördögi (félisten vagy fél isteni ördög”, ahogy ő maga summázta a róla alkotott vélemények egyik szélsőségét? A „kákán is csomót kereső szkepszis” embere a „dólibáblátó egyívű pátoszéval” szemben, ahogy Sárközi György fogalmazta meg? Arany Csőri vajdájának egyik fele, a másikkal, Kossuthtal szemben? „A középnemesi osztály,/,réteg képviselője, a megalkuvás embere”, ahogy 1948 után illett megtanulnunk? A politikában csetlő-botló „túl-igen katona”, ahogy Szemere Bertalan fogalmazta meg? Ahány vélemény, annyi szélsőség, igaz és hamis elemekkel, túlhangsúlyozott jellemvonásokkal. Most aztán megint lehet majd ezen vitatkozni. Mert Görgei most, hiteles fordításban voltaképpen először megjelent emlékiratai minden nézett és minden szélsőség számára adnak érveiket. Annak is, aki Kossuth véleményével egyetértvé Du- mouriez-t, sőt, „a hazia gyáva hóhérját” kívánja látni la tábornokban, s annak is, aki nagy realistának kívánja őt tartani, összekötő kapocsnak Széchenyi és Deák között. Holott, mint az a kötet több mint százoldalas bevezető tanulmányából lis kiderül, az emlékiratok, 1851—1852 Görgeije nem azonos 1848—49 Görgeijével. A szabadság- harc katonai történetének egyik legfontosabb elbeszélő forrását tartja most kezében az olvasó, s nagy dolog, hogy végre kezében tarthatja, mert 1948 óta ezt a könyvet csak szidni illett, de semmiképpen sem egyetértőleg idézni, s főleg olvasni, S bár történészeink jó része szavakban ugyan azt hirdette, hogy e kötet Görgei nézeteinek megismeréséhez óvatosan használható csupán; az óvatos használat általában kimerült abban, hogy ha Görgei valami rosszat állított magáról, azt 'kritikátlanul elhitték, többi állítását pedig vagy mellőzték, vagy filológusokat megszégyenítő munkával igyekeztek róluk bebizonyítani, hogy nem igazak. A Görgei-kérdésről már kisebbfajta könyvtárat írtak össze a kartársak, a történészek, az írók és köiltők. Első s mindmáig legjobb kritikai rendszerezését ennek az irodalomnak Kosáry Domokos adita 1936-ban megjelent doktor,i értekezésében. Az azt követő 40 évben azonban ezt a kötetet sem nagyon volt szokás forgatni, csakúgy, mint magukat az emlékiratokat. Most készül a folytatás, s iha minden jól megy, az olvasóközönség nemsokára ezt a kötetet is kezébe veheti. De imi is e kérdés lényege? Valószínűleg az, hova is tegyük Görgeit? Beengedhetjük-e a nemzeti Pantheoniba, esetleg még ráfér egy kis tisztítótűz, vagy maradjon csak a pokolban, annak is a legmélyebb bugyrában ? Véleményem szerint... de ezt talán döntse el az olvasó. Most lássuk a könyvet. Görgei emlékirata nemcsak a szabadságharc fontos, de egyiben szórakoztató forrásai közé is tartozik. Az objektív leírásból a szerző pillanatok alatt képes átváltani az ironikus, sőt a maróan gúnyos stílusra. Nem annyira XIX. századi, inkább XX. századi elme. Nem érdeklik igazán a gesztusok és szónoklatok; ha úgy érzi, nincs mögöttük semmi, kíméletlenül lecsap. S egy ilyen munka megjelenése 1852-ben, akkor, amikor nemcsak egész Magyarország, de egész Európa visszhangzott Görgei árulásának legendájától, csak olaj lehetett a tűzre. Az egész nemzet gyászolt, virrasztó tt „a nagy halott” mellett; s akkor a gyanúsított „nem a bűnbánó ruhájában s hamuval fején, hanem mint bíró lép fel, s hideg szívvel boncolja a halottat, a forradalmat ..ahogy Péterfy Jenő írja róla. Semmilyen formáiban nem volt hajlandó engedményt tenni a nemzeti közórzületnek. Nemcsak a polgári politikusokat, 220