Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Bán Zsófia: Morbus hungaricus ("Kováts!" - Jelenlét-revü; Üdvözlet c. antológiák, JAK-füzetek) (kritika)
BÁN ZSÓFIA Morbus hungaricus („KOVÁTSr — JELENLÉT-REVÜ; ÜDVÖZLET C. ANTOLÓGIÁK, JAK FÜZETEK) A „Kováts!” — Jelenlét-revü, valamint az Üdvözlet című kötetek ugyanabban az évben, 1986-ban jelentek meg a JAK füzetek sorozatban. Az Üdvözlet fülszövege szerint „a magyar költészet utóbbi negyedszázadában a népi-paraszti gyökerű ... He- tek-en és Kilencek-en kívül nem alakultak ki újabb költőközösségek — legalábbis amelyeknek törekvései a többiekétől világosan megkülönböztethetők s ezáltal meg- nevezhetők lettek volna. Ilyen egyesülések kötetben való fellépésére (a JAK-füzet- sorozat megindításakor került sor, adódott lehetőség.” Nocsak. Felvillan egy apró reménysugár. Lehetséges lenne..., hogy annyi „magányos” év után igazi, tagbaszakadt költői csoportosulásokkal ajándékozott volna meg minket az idő? Ajándék lenne, valóban, minthogy „költői csoportosulások létezése és működése egy nemzet irodalmában annak eleven változatosságát, sokszínűségét mutatja.” Ha ugyanabban az évben, ugyanabban a sorozatban két, különböző szerzőket tartalmazó verseskötet jelenik meg, minden halandó olvasó arra következtet, hogy két különálló csoportosulásról van szó, melyek valami mást képviselnek. Legalábbis így volt ez mindig, egy egészségesen működő irodalmi életben. S az sem baj, ha ezt a másságot esetleg — de nem feltétlenül — egymással szemben, egymás ellenében is képviselik. Apropos, szembenállás: a nyugati irodalmakban, úgy tűnik, már passé; mióta a posztmodern éveit írjuk, a (többé-kevésbé) békés pluralizmus jegyében szerveződik az irodalom. Tehát, elég a másság, avagy a discordia concors. Kérdés persze, hogy költészetünk van-e olyan rugalmasan naprakész, hogy megállja azt, hogy ne helyezkedjen feltétlenül szembe valamivel/valakikkel. Kenyerünk-e a békés pluralizmus?- Vagy inkább az avantgarde, illetve a neoklasszicizmus autoritás-elvéhez ragaszkodunk? Balassa Péter szavaival: „Elfogadok, vagy döntök? Vagy-vagy, vagy pedig és?” És ha még nem (vagy nem csak) posztmodern az újabb magyar költészet, akkor mi? De legfőképpen, miféle csoportosulások ezek — ha valóban azok, s nem csupán alkalmi társulások? A „Kováts!!” siaját bevallása szerint, banalitás poézisét képviseli, különlegeset a megszokottban, rendkívülit az átlagosban. Költészetük prózai jellegét az is hangsúlyozza, hogy a kötetben nemcsak versek vannak, hanem próza is; mindjárt első helyen olvasható az időközben fiatalon elhunyt Hekerle László gondolatébresztő tanulmánya a hetvenes évek, illetve a neoavantgarde utáni magyar költészetről. A kötet anyaga olyan prózai költészet, mely felismerve a már a hetvenes évek során elkerülhetetlenül bekövetkező, nálunk hagyományos, váteszi költészettípus válságát, vállalja a lírai szerepváltást, anélkül azonban, hogy megtagadná az újító hagyományt, melyre épül. A neoavantgarde utáni költészetre nem a kontra, hanem a poszt jelző a jellemző. Olyan „költőietlen” metaköltészet, mely feladatául tűzi ki, hogy a felvett pózok, persónák mögül is megmutatkozzon, kibontakozzon az individuum hangja. „A ’kulturális termék’ és a kimondhatatlan de helyiértékkel és helyzettudattal bíró ’természet’ hangsúlyozott egymásnak feszülésével írható le sommásan a neoavantgarde utáni költészet”, írja Hekerle László említett tanulmányában. Helyiértek, helyzettudat, a címben is szereplő jelenlét (tudat): minduntalan felbukkanó szavak e költészettípussal kapcsolatban. A 84-es kijárat című költői est (1986. dec. 3., Vigadó) prospektusának bevezető szövegében írja Kukorelly Endre: „...kijárat egy tülekedésből, a más-ság csendes, ám határozott bejelentése.” A felolvasóesten szerepelt írók, költők nem azonosak a „Kováts!” szerzőgárdájával. Még nagyobb lét86
