Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Radics Viktória: Az ember mélye (Kertész Imre: Sorstalanság) (kritika)
A fiú, „az itteninél értelmesebb” életmódot remélve, önként jelentkezik a németországi utazásra. Az iskolában szerzett nyelvtudását kamatoztatni, „világot látni”. .. Nem puszta naivitás ez, hanem a humánus, kultúraközpontú világszemléletből eredő gondolkodás, melyre a marhavagonok brutális valósága a történelmi válasz. „A cél tudata”, a remény, a humánumra való beállítottság elviselhetővé teszi a szenvedést. A lélek makacs erőfeszítéseket tesz: érthetőnek találni, értelemmel feldolgozni. „Nyilvánvaló”, „utóvégre”, „persze” — szaporodnak a nyomósító határozók, erőltetett válaszul a „furcsa érzésekre”. „Minden mozgott, minden működött, minden a helyén, s végezte a magáét pontosan, derűsen, olajozottan” — ilyen Auschwitz a némi távlattal kultúrával, esztétikai érzékkel bíró tekintetnek. Konstruktivista szépség a rend, a munka szolgálatában. Az éjszakai görögtűz bámulatot, a nappali fekete füst tiszteletet ébreszt. Az ismeret, hogy emberek égnek, nem tud belső valósággá válni; a tudat kiveti azt. A fiú valósága „kilátások, eshetőségek meg remények”, az „unalom együtt ezzel a furcsa várakozással”. A humanizmus szépséggel és hittel dobja meg az abszurdumot — ellenséget kenyérrel; állatiasságon inneni szemlélet: ezen áll és bukik. A személyiség átformálódása észrevétlen; az idő elosztja, fokozatosan adagolja a tapasztalást. Lassan „természetessé” válik a krematórium és „csodává” a víz. Napról napra, hónapról hónapra érleli a tapasztalat iá tudomást, hogy az „emberekhez” képest a fogoly „nem ugyanaz”. „A tábori élet rendes körülményeihez” próbál alkalmazkodni a becsület-központú régi polgári értékrend: „jó rabbá” válni! A kötelességtudat, a felelősség, a szolgálat normái makacsul élnek tovább. Még az ártatlanul szenvedés tudata is ezt erősíti; katarzist vált ki, új erőt ad a „sors” viseléséhez. Ám a rend, a törvény, az igazság, a barátság képzeteit a gyakorlat lassan, de kíméletlenül érvényteleníti. A gyilok minden következetesség nélkül csap le. A „kifogástalan egyenruha”, mely eleinte „szilárd pont” volt, az abszurd halál forrásává válik. A „láger”, ez az új, „de a német fogalomból mindjárt jól érthető kifejezés”, az „új élet” remélt tere az értelmetlen szenvedés színtere lesz. Megáll az idő, mivel nincs többé remény. Az ima lép a remény helyébe, míg az állati kín és az állati ösztön el nem feledteti az emberi szavakat. Ez is nevelődés, a kultúra elvesztése. A kultúra, az értelemcentrikus, fölvilágosult eszmevilág, amit a jótékony pedagógia előirányoz, a valóságnak azon mélyrétegében, mely a zsigeri lét sötétjével korrespondeál, érvényét veszti. A regény mélypontján a fiú saját nyomorultságát állapítja meg. Azt, hogy valóban ein Hund, ein Laus. A tetvekkel érez testvérséget, nem az emberekkel. „Már csak néztem ezt a falánkságot, ezt a nyüzsgést, mohóságot, étvágyat, és a leplezetlen boldogságot: bizonyosképp, mint hogyha valahonnan ismerném kissé”. Elfogadja a féreg-létet. Agytársául hagyja a hullát, a fejadagja végett. Hasonlítsunk ehhez egy KZ-dokumentumrészletet: „A -«Sonderkommando»- legénysége elkülönítve lakott. Már csak a tőlük kiáradó fertelmes bűz miatt sem érintkezhettem velük. Mindig piszkosak, teljesen elvadultak, brutálisak és erőszakosak voltak. Előfordult — ami különben a több fogolynál sem ment ritkaságszámba —, hogy egyik a másikat egyszerűen agyonverte.” Ha lerángatnak rólunk minden civilizációs ruhadarabot, ott állunk, tulajdon agressziónk martalékaként. A fiú belső győzelme ott dől el, hogy mégis megőrzi a béke, a szolidaritás, a szeretet illúzióját, ha már nem is az élethez, hanem a halálhoz kapcsolva ezeket. Nem öltözteti megváltó erejűvé a halált, hanem az „eszméket” csupaszítja le, a semmibe mártva be őket. 83
