Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Bertha Zoltán: Mészáros Sándor: A kék hegyeken túl... (kritika)

egzisztenciális gyötrelem itt mélységes történelmi sorstávlatokat kap azáltal, hogy ezek a székelyek Bukovinából elvágytak:, elkívánkoztak, itt viszont legtöbbjüket — ahogy e regény hősét is — a szorongató honvágy emészti, álmaikban, emlékeikben visszajárnak oda, ahonnan a nyomortól és megalázottságtól való megszabadulásban reménykedve jöttek el. Ez laz emberi, történeti, metafizikai mértékű csalódás és meghasonlás csak fokozódik a veszteségek általános felismerésével; azzal a tudattal, amely felméri, hogy ez a néptöredék Bukovinában is elveszett volna létében és magyarságában, s akik ott maradtak, szinte már nem is beszélnek magyarul, de lelki, morális, szellemi sajátosságaikat itt is elveszítették az átvándoroltak: „Mü, bukovinai székelyek, örökké azon vótunik, hogy valahogy megmaradjunk! Hány párt ráncigáit münköt a háború előtt es, a háború után es! A gárdisták, a kuzisták, a 'bukovinai paraszt párt, az itteni Panaszt Párt, az irnrédisták Bácskába, a nyilasok, a

kommonisták... Elsorolni se tudom, hányán akartak münköt a szekerikbe fogni, de egy se vót, ami értünk lett vóna, amit tiszta szűwel vállalni tudtunk vóna. Ügy látszik, nekünk ez vót a sorsunk, hogy túléljünk mindent, minden pártot, minden uralmat, de ebbe el es fogyott az erőnk! Mer mü idegeny segítségbe nem reménykedhetünk! (...) S innét inezve olyan hejábavaló vót, hogy mü onnat eljöttünk Bukovinából! Hogy amit mü végigcsináltunk, az mind hejábavaló vót! Az az öt év torongyolódás, menekülés, minden reménykedés értelmetlen vót. Mer itt elveszítsük imagunkot!”; „S ez a legszomorúbb az egészbe, hogy nekünk csak erre vót erőnk! A túlélésre vöt csak erőnk, s nem többre! Túléltünk mü mindent, a román uralmat, a háborúkat, túléltük a menekülést, mer refudzsátok vétünk, túléltük a németet, a muszkát, Honthyt és Szálasát, túléltük Rákosit es, ötvenhatot es, túléltünk mü mindent.. . Az a tizenötezer ember nem hányódott -szét a világba, mint a tarlón ikipergett búza! Megmaradtunk. Kétszáz esztendeig éltünk eltemetve Bukovinába, .méges megmaradtunk! S méges ez mind hejábavaló vót... / Minden hejábavaló vót, Irner elveszítettük maguükot! Má félig elvesztettük, s elveszítsük egészen! Ez az én legnagyobb fájdalmam! / A többhöz nem vót erőnk, csak a túléléshez. Nem tudtuk megteremteni magunkot, csak elviselni tudtunk mindent. Száz esztendő múlva má azt se tudja senki, hogy kik vátaik a bukovinai székelyek. Reménykedem, hátha nem így lesz, méges az eszemvel tudom, hogy nekünk ez a sorsunk ...”

A megszenvedett létezéssel történő szembenézés ilyen feirázó keserűségére csak a regény levegőjén kívüli vigasz lehet az a tény, hogy ez a sors most mégis sűrű szövésű, feszes ívű, lüktetőén eleven, szociális, pszichikai, filozofikus övezeteket fokozott intenzitással strukturáló, zárt, hézagtalan kompozíoiójú epikai műben kap méltó formát.

(Magvető, JAK-füzetek)

727