Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Bertha Zoltán: Mészáros Sándor: A kék hegyeken túl... (kritika)

egzisztenciális gyötrelem itt mélységes történelmi sorstávlatokat kap azáltal, hogy ezek a székelyek Bukovinából elvágytak:, elkívánkoztak, itt viszont legtöbbjüket — ahogy e regény hősét is — a szorongató honvágy emészti, álmaikban, emlékeikben visszajárnak oda, ahonnan a nyomortól és megalázottságtól való megszabadulásban reménykedve jöttek el. Ez laz emberi, történeti, metafizikai mértékű csalódás és meghasonlás csak fokozódik a veszteségek általános felismerésével; azzal a tudattal, amely felméri, hogy ez a néptöredék Bukovinában is elveszett volna létében és ma­gyarságában, s akik ott maradtak, szinte már nem is beszélnek magyarul, de lelki, morális, szellemi sajátosságaikat itt is elveszítették az átvándoroltak: „Mü, bukovi­nai székelyek, örökké azon vótunik, hogy valahogy megmaradjunk! Hány párt rán­cigáit münköt a háború előtt es, a háború után es! A gárdisták, a kuzisták, a 'buko­vinai paraszt párt, az itteni Panaszt Párt, az irnrédisták Bácskába, a nyilasok, a kommonisták... Elsorolni se tudom, hányán akartak münköt a szekerikbe fogni, de egy se vót, ami értünk lett vóna, amit tiszta szűwel vállalni tudtunk vóna. Ügy látszik, nekünk ez vót a sorsunk, hogy túléljünk mindent, minden pár­tot, minden uralmat, de ebbe el es fogyott az erőnk! Mer mü idegeny segítségbe nem reménykedhetünk! (...) S innét inezve olyan hejábavaló vót, hogy mü onnat eljöttünk Bukovinából! Hogy amit mü végigcsináltunk, az mind hejába­való vót! Az az öt év torongyolódás, menekülés, minden reménykedés értelmetlen vót. Mer itt elveszítsük imagunkot!”; „S ez a legszomorúbb az egészbe, hogy nekünk csak erre vót erőnk! A túlélésre vöt csak erőnk, s nem többre! Túléltünk mü min­dent, a román uralmat, a háborúkat, túléltük a menekülést, mer refudzsátok vé­tünk, túléltük a németet, a muszkát, Honthyt és Szálasát, túléltük Rákosit es, öt­venhatot es, túléltünk mü mindent.. . Az a tizenötezer ember nem hányódott -szét a világba, mint a tarlón ikipergett búza! Megmaradtunk. Kétszáz esztendeig éltünk eltemetve Bukovinába, .méges megmaradtunk! S méges ez mind hejábavaló vót... / Minden hejábavaló vót, Irner elveszítettük maguükot! Má félig elvesztettük, s el­veszítsük egészen! Ez az én legnagyobb fájdalmam! / A többhöz nem vót erőnk, csak a túléléshez. Nem tudtuk megteremteni magunkot, csak elviselni tudtunk min­dent. Száz esztendő múlva má azt se tudja senki, hogy kik vátaik a bukovinai szé­kelyek. Reménykedem, hátha nem így lesz, méges az eszemvel tudom, hogy nekünk ez a sorsunk ...” A megszenvedett létezéssel történő szembenézés ilyen feirázó keserűségére csak a regény levegőjén kívüli vigasz lehet az a tény, hogy ez a sors most mégis sű­rű szövésű, feszes ívű, lüktetőén eleven, szociális, pszichikai, filozofikus övezeteket fokozott intenzitással strukturáló, zárt, hézagtalan kompozíoiójú epikai műben kap méltó formát. (Magvető, JAK-füzetek) 727

Next

/
Thumbnails
Contents