Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Szávai Géza: Itt az idő nem telik (regényrészlet)

kell-e még ufóna is elszenvedned. Pihenhetsz, koma, hogy elmúljon a félelmed, az csak nő, s akkor néked nyiksz. Na, mondom, ezt nem szlabad kivárni, hogy nőjjön, versenyt kell szaladni vele, s hátha elhagyod. De nem szabad időt veszíteni. Csak állandóan futni előle. Iszotn egy istenesen nagyot, alszom rá egy kiadósat, talpra támogatom magam, „vigyázzba, húzd ki magad, koma”, s mondom, „szolgálattételre jelentkezem”.

„Kipihente magát?” „Amennyire szükséges.” Hogy aszondja, nem hiszi, s miért nem akarok maradni. Mondom, „itt az Idő nem telik”. Hogy miért netn telik jól az idő? Mondom, nem, hogy nem jód, egyáltalán nem telik ... Azt hitte, legényke- dek. De aztán elküldték egy egészen elit kiképzőtáborba. Inkább olyan forma-ellenőrző tábor volt. „Acélizom, acélideg” — no, ezt válogatták. Mind kipróbált ko|mák voltunk, de nem sokan, és önkéntes alapon. Mindegyre figyelmeztettek, vissza lehet lépni, reguláris egységhez osztanak be, az ember fárad, kimerül, egyszercsak el- nattan valami, s akkor többet nem szabad kockáztatni, ők köszönik, hogy eddig és megértik, ha most vagy ezentúl... Szóval szűrni, válogatni kezdtek. Ugye, az izmokkal nem is igen volt baj. Mint az acél. Néhányunikat külön vettek, egy koma vett kezelésbe, aki irtó szlávosan, lágyan ejtette a szavakat. Gondolom lengyel lehetett. Elég sok lengyel lézengett ott. . . Akiket kiválogattak, azokkal mind sorra szóba- állt a lengyel. Hosszasan, többször is. Mindenről ikiifaggatott, ráérősen, aprólékosan. Bosszankodott az ember, de mondta, amit a 'koma hallani akart, összevissza ugrabugrált, elkalandozott. Azt kérdi tőlem, miért jelentkeztem ilyen gyorsan, miért nem maradtam a pihenőtáborban ... De fogjuk meg a poharat, s dobjuk be ezt a pálinkát, koma.

Bedobjuk. Ellenőriz, imustrá! a vén fegyenc, figyelek-e rá. (Figyelek.

— Elmondtam tisztességgel a komának, hogy nem alkarok olyan helyzetben lenni, melyben nem telik az idő. Nekem szaladni kell. Mert akkor telik az idő, és csak hoz valamit, csak történik valami, míg egy helyben ülve, ugye... Előadtam neki becsületesen, hogy mi a viszony a félelem és a halál, mint lepkefing között. S megmondtam tisztán, hogy a halált is bekebelező nagy félelem helyébe én egy nagy-nagy kíváncsiságot beszélek be Imagamnlak. Ezzel próbálok túlélni. Ez úgy van nálam, mondtam őszintén a lengyel (komának, mintha én kettő volnék. Egy: jövök, megyek, tevékenykedek fáradhatatlanul, én, aki, ugye, látszom, itt vagyok előtte. Kettő: vagyok egy intó kíváncsi másik (is, aki inesm látszik, s aki láthatatlanul állandóan figyel. Csak úgy elkönyököl. És figyeli az elsőt. Csak úgy elkönyökölök, és figyelem magam: lám, mi történik velem. Ha egy helyben topognék, a másik láthatatlanul ösztönöz, noszogat, nem hagy szétfolyni, széthullani. Mindenre kiváncsi. Kíváncsi vagyok. Arra is, hogyan halok meg, ha netán úgy alakulnának a dolgok. Előbb halok (meg, mint a kíváncsiságom. Így aztán minden nap megborotválikozom, mert ugye, olyan idők járnak, akármelyik órában: nyiksz. Kíváncsi leszek rá, de annyit márts tudok, hogy egy rendesebb holttest leszek, mégiscsak frissen borotvált, ahogy az illik, szóval mutat valahogy, na, van pofája az ügynek. Illem, tisztelet, ami nagy szó. Ezt máris büszkén előrelátom, és kíváncsiságom is megkapja majd a magáét. Na, így aztán másképpen élék, ha tudom, hogy egy nagy kíváncsiság marad utánam, s nem a imarha nagy, büdös félelem ... „Hát ez érdekes” azt mondja a koma, a lengyel. Érdekes, mondtelm én is, és megbízható. Naponta borotválkozom, meg dolgokra vállalkozom, meg minden. Hogy így eloszthattam magam kettőbe, nyugodtalbban élek . .. Na, aztán odaszúrtam még, hogy ha megússzuk ezt a nagy szart, akkor ünnepélyesen egyesülünk, szóval egyesülök. De rosszul tettem, mert a koma erre fel inam tudta /eldönteni, hogy marháskodtam, bosszantottam vagy mifene, s olyan álcázott pulykaképet vágott, hogy szinte szemberöhögtem.

Koma hangosan, nyújtottan heherészdik, köhög, fuldokol. Én is elröhögöm magam.

— ... Na, és azzal sem volt szerencsém, hogy éppen borostás volt. A tolvaj lengyel ritkán borotválkozott, azt hitte, hogy ez előjogia. S célzásnak vehette, amit mondtam, pedig ugye, benne van minden katonai rendszabályzatban, hogy borotválkozni kötelesség. Ez a legértelmesebb előírás. Tisztelet, amit kiérdemelsz ma715