Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Szávai Géza: Itt az idő nem telik (regényrészlet)
Olyan jólesik egy nagyot röhögni. — Berúgtam?!... Már rég berúgtam, nemrég egy ikicsit (kirúgtam, de csak egy kicsit, fájni is kezdett a fejem, de most szerencsésen visszarúgtam ... Netm berúgva, hanem visszarúgva vagyok, az olyan halmozott berúgás, „visszaeső berúgás”, ha ez hozzád közelebb eső műszó. Régebb keletű dolog, nem illik a szememre hányni. — Kicsit józanabb fejjed gondold át, koma, a helyzetet. — Hát ha ez neked olyan fontos, akikor te vagy berúgva!... Sértegetsz. Hogy én he vagyok rúgva. Ezért én most megyeik haza... Nem ezért megyek, de megyek. — Mész a fenét... Nem hülyeségből kérdem. A németek elől áfmentem az angolokhoz, s berukkoltam, tudod ... Mind a két kezemet felemeltem, felmutatom, rázom az ujjaimat. — Milliószor elmesélted. Hős voltál, tudom. Én megyek. — Különleges kiképzőtábor, mindenféle nációból voltak ott komák. Bevetések. Hogy is maradtam Imeg ... Csoda. — Csodák nincsenek. Én hazamentem. * A levegő sűrű, olyan nehezen lépegetek, hogy már-már kihúznám kezeimet a zsebemből, előredőlnék: úszni benne. Az ajtónak dőlök, kifújom magam, kicsit hallgatózok, benyitok. Anyám Juliikét hancúroztatja, babusgatja. Nyakamba ugrik a gyerek. ölbeveszem, becézem. Elhúzódnék vele egy sarokba, felszabadultan játszani; meghúzódni, hogy csak kettesben legyünk; a házban még a faliaknak is zavaró szeme, tekintete van; minden, mindenki figyel és ijedten hasi Igát. Elviselhetetlen a csend, zúg a fejem tőle, belesüketülök. Elmegyünk sétálni. Csacsog a gyerek, nem hallok semmit, csak nézem a csacsogását, de így is nagyon fölvidít, mosolygok, fülig szalad a szám, s ez Juliikét is elbűvöli; valahányszor elgondolkozom, s véletlenül még a homlokom is ráncolom, megrángatja a kezemet, „haragszol?”, egyvégtében önfeledten és őszintén mosolygok, fülig szaladó szájam szélén lecsordul a mosoly, fülembe folyik, bedugja. Ülünk az asztalnál, eszünk, bár még az evőeszközök ikoppanását se hallom, csupán látom a bizonyára zajos moccanásokat, a hanggal j|ró szájmozdulatokat, de én csak eszem jókedvűen, csendesen, szót se szólok, mint aki piramist rakott és nem illik mellette apró szókavicsokkal játszadoznia. Anyám feszólyezetten veszi ölbe a gyereket, tekintetem sugarából kitáncol vele a konyhába. Magukban hagyom őket, ne higyje azt anyám, hogy én azt hiszem, hogy ő az én kedívslmórt, netán ijedtében, kényszerből 'kedveskedik Julikéval. Belehunyorgok a völgybe. Megpróbálok gyorsan, sietősen járni, mint akinek elintéznivalója van, de érzem igyekvésem komikusságát; a völgyben elszórt élet- darabok, a levegőben elnyúló hanglebenyek, (tehénbőgés, csitráviháncolás, csárdásak és érzelmes hallgatók — melyeket képtelen megmozgatná a már-már elnyomott, üde és méltóságos harangszó — lustán lebegő nyúlványai között sietni?... — Ki voltunk nyúlva a fáradtságtól, koma. Pihentettek, de hiába... Az a helyzet, hogy a pihenés csak arra jó, hogy eszedbe jusson, milyen fáradt vagy. Nem szabad sokat pihenni, csakis a .legszükségesebbnek vett keveset. A felgyűlő fáradtság és félelem úgy meg tud nőni, koma, hogy elveszted az ítélőképességedet és imór úgy véled, hogy ehhez képest a halál csak lepkefing. S (ijedtedben várni kezded a halált. Nem a haláltól félsz, ami csak egy szúnyogcsípés, 'hanem az a legnagyobb gondod, vajon ezt az állandó, nagy, mindenkin és mindenen túlnövő félelmet nem 714
