Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól, II. rész (regényrészlet)
— Azt azért nem tagadhatod .le — szólalt imeg Prank, —, hogy kezdettől fogva kihagytál. — Miből? — Semmibe sem avattál be. Nem úgy csináltad, mint a testvérek között szokás. Mit tudok én például arról, hogy mi történt veled negyvennégyben? Mennyi ideje már annak? — Anya biztos elmondta, hogy mi volt velem. — Semmit se mondott. Csak annyit, hogy még a nagy szőnyegbombázás előtt Veszprémbe mentél Ida nénihez. És két év múlva jöttél haza Németországból egy lóval. Fogalmam sincs, hogy mi történt közben. Igaz, hogy nem kérdezősködtem, de nem is mondtad. Nyilván úgy gondoltad, hogy nem tartozik rám. — Fogságba estem. Ezt nem titkoltam el. — Nem is voltál katona. — Civilben kaptak el. — A franciák? Gerzson idegesen felugrott, a cipőit messze rugdosta. Az öccsére nézett, de elkapta a tekintetét. Frank arca ingerlőén hozzáférhetetlen volt. Szobor. Az volt Gerzson érzése, hogy nem az öccse, hanem annak a maszkja nézi. A tekintete azonban! A barnás-zöldes-sárgás tapadó fény. Fenyegetés? Mindig is tudta, hogy az öcs- csében van valami bulldog-szerűség. Nem a vonásaiban, hanem a magatartásában. A lényében. — Hát akkor kérdezz! — mondta Gerzson idegesen. — Kérdeztem az előbb. — Kérdezz még! Tessék minden kérdést föltenni — sürgette Gerzson az öcs- csét. Zokniban, kivörösödve állt Frank előtt. Védtelenül és nevetségesen. Közbejöhetett volna valami könnyedén, sőt semmitmondóan, mert keserves volt szembenézni a valósággal. Mire szolgált, hogy magába zárta a titkait? Soha, sehol, senkinek nem beszélt arról, hogy csak féltestvére Franknak. Hogy féléves korában örökbefogadták. Ahol csak lehetett, a szülők rovatába Kozári Anna helyett Anya leánykori nevét diktálta be. Kerülte, hogy bárki előtt szóba hozza a családi múltat. — Kérdezz, amit akarsz! Ne hidd, hogy bármit el fogok hallgatni előtted! Frank azt gondolta: — Hát akkor legyen ... — Ismersz egy Trepovszki nevű embert? Gerzson elsápadt. Félt, hogy minden az arcára van írva. — Te honnan ismered? — kérdezte óvatosan. Szinte gyöngéden. — Ugyanannak az asztaltársaságnak a tagja, amelyiknek én. — Asztaltársaság? — Igen, az. Gerzson aprókat bólogatott. Ügy érezte, iszonyúan megöregedett. Másodpercek alatt. Ha most könnyedén odavethetett volna valamit az öccsének, hogy ez vagy az. Egy kézmozdulatot legalább. Visszaereszkedett a fotelba. — Tudsz mindent? — nyögte. — Mi az a minden? — Rólam. — Csak annyit, hogy állandóan üzenget neked. — Üzenget? — Semmi különös. — Miért nem adtad át? — Mondom, hogy semmi különös. Mindig azzál fogad, hogy ha legközelebb találkozom veled, ákkor mondjam meg neked, hogy szeretettel üdvözöl. Gerzson gyanakodott. — így, hogy szeretettel? — Szó szerint. Rám szokott jmosolyogni, az ujjúval megfenyeget, hogy aztán átadjam ám! 704
