Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól, II. rész (regényrészlet)

rítógumi. — Sose itűnt föl, hogy rövid a karja — morfondírozott Frank magában. Gerzson az öccsét megpillantva zavarba jött. Először maradtak egyedül. Gerzson magára kapta a kockás zakót, amit eredetileg a vacsorához vett föl, de a bortól fölhevülve hamarosan félredobott. Szivarra gyújtott. A zakó gomblyukában vörös szekfű. Franknak úgy tűnt, nem tudni, hogyan s mikor került oda. Visszatette a teli poharat. Mint akit rajtakaptak.

— Tölts nekem is — lépett közelebb Gerzson.

Koccintottak. Frank késett a mozdulattal. Ügy tűnt, vonakodik. Nemcsak óvatos volt, gyanakvó is.

— Mi szükség volt rá, hogy idejöjjek? — nézett a bátyjára.

— Karácsony előtt meg akartam mondani neked mindent, de nem állt rá a szám. Az is lehet, hogy gyáva voltam hozzá.

Gerzson lehajtotta a fejét.

— Nincs bennem harag.

— Nem is lehet — nézett Frank mereven.

— Az élet hozta így, nem tehetünk róla, de nem tudtam megmondani, megírni sem.

— Azért ragaszkodtál, hogy itt legyek? ,

Gerzson szomorúan nézte az öccsét.

— Olyan nőbe szerettem bele, és vettem feleségül, aki...

Elakadt.

— A fenébe! Miért ne mondjam ki úgy, ahogy kell: a szeretőd volt.

Frank elvörösödött.

— Nem így kell fölfogni.

— Szépítheted.

— Ártatlan vagyok a dologban.

— Nem hibáztatlak. Csak meg kellett emészteni.

Gerzson pohárral a kezében a lépcső felé indult, majd visszafordult. Gondolataiba merülve járkált fel s alá, végül lehajtotta a konyakot, felkapta az üveget, és belevetette magát egy fotelba. A dohányos szelencét Frank felé tolta.

— Sokszor érzem azt, hogy egy nagyon fontos valami hiányzik belőlem. Valami nélkülözhetetlen. Ami benned megvan. Lehet, hogy csak egy tulajdonság, de az is lehet, hogy egy belső szerv, ami nélkül nem működhet (tökéletesen az ember. Az igazság szerint az enyém kellene, hogy legyen, de benned van. Netm igazságtalanság ez? ...

Frank a szelencéből választott egy havannai szivart és rágyújtott. Keserű lett a szája. Mintha meg is szédült volna.

Gerzson elérzékenyült, kis híján könnybe lábadt a szeme.

— Meg tudod mondani, hogy az életben hányszor ültünk így együtt?

Frank vállat vont.

— Ötször? Hatszor?

— Körülbelül.

— És hányszor álltunk kenyértörésre?

— Mert úgy nőttünk föd, hogy alig voltunk együtt.

— Alig ismerjük egymást.

— Ki tehet róla? — védekezett Gerzson.

Kirángatta a recepció fiókjait, egyiket a másik után, papírok, pénzek, borítékok repültek szerteszét. Végül egy fekete, bársonyborítású irattartót csapott le az asztalra, kivett belőle egy fényképet.

— Ismered ,ezt? — mutatta.

Frank még sohase látta a bátyjának ezt az inges-nyakkendős fényképét. A bajusza ugyanolyan formájúra nyírva, mint hajdan Apáé volt, a haját is ugyanúgy simán hátrafésülte. Magas homlok. Az orr pisze formája. A száj makacs vonala. Az arcot beragyogta valami furcsa, titokzatos eltökéltség. Ez a ragyogás is apáé volt.

702