Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Láng Zoltán: A kivégzésről mit se tudunk (próza)
LÁNG ZOLTÁN A kivégzésről mit se tudtunk A bajok akkor kezdődtek, mikor lábujjhegyre állva elérte a sótartót az asztal közepén. Az anyja összecsapta a kezét, és otthagyta a gyúródeszkát. Az apja kijött a szobából, maga alá húzott egy konyhaszéket, figyelmesen megnézte, majd csalódottan visszasétált. A sótartó, mint azt később Steckó egy képes világtörténelemből megtudta, velencei galeottát mintázott, s a főárboc körül az alsó vitorla széléig felpúposodott a só. A tatnál valaki belecsippentett a fehér anyagba, és otthagyta mozdulatának nyomát. Az eset több mint húsz évvel később gondolkodóba ejtette. A felsővárosba igyekezett az állomás felől, s egy üres telken összeakadt Bolond Tódorral, akit fejlövéssel felejtett itt az utolsó háború, s akiről azt tartják a környékbeliek, hogy azóta is a lövészárkát ássa. — Ások — vigyorgott Steckóra fogatlan ínyével, s mutatóujjával az arasznyi gödör felé bökött. Steckó bólogatott, buzdította, igyekezett úgy viselkedni, ahogy félkegyelműek- kel szokás. — És ha kiástad? — kérdezte végül, nem mintha választ várt volna, hanem, mert belébújt az okosember gonoszsága. — Belékiabálok, hogy meghallják a falumban. Lehajolt és ásott tovább. A felsővárosba érve Steckó betért Sztupjár Pável kocsmájába, és leült a hosz- szú, feketére pácolt asztalhoz. Ha olyan az idő, ezek a gumicsizmás, vattakabátos emberek ott üldögélnek a kocsma előtt a falnak támaszkodva, és mindenfélét forgatnak a fejükben, de leginkább csak üldögélnek. De az idő más volt, így hát ácsorogtak a pult előtt, és szorongatták azokat a kicsi, törékeny poharakat, amelyeket nem kezükhöz méreteztek. Az az ember meg Steckó asztalánál bámult, egyre bámult az üres korsójába, a zekéje ki volt gombolva, az inge is a hasáig. — Hallom a lódobogást — motyogta maga elé. — Kellett nekem elindulni ... testvérek, testvérek ... ráfeküdt az ablakra a hold ... fekete a csizmám ... És így tovább. Déltájban aztán odavágta a korsót a falhoz, és kitántorgott. Steckó sohasem tudta meg, hogy ki volt. * Zord kertvárosi dél volt. Steckó néha megállt, hogy kiböngésszen egy utcanevet. Egyikre sem emlékezett, s ez valamelyest megnyugtatta. Azon a környéken a macskakövek alól néha előbújnak a vízcsövek, hogy néhány nap után szomorúan visszaássák magukat. Steckó egyet sem látott, a házakra sem emlékezett, és azok sem őrá. Lehet, hogy az eső is eleredt. Végre megáll egy utcára nyíló ajtó előtt. Lába mellett, akár egy hű kutya, az elmaradhatatlan utazótáska. Később valahányszor kiejtik ezt a szót, Ambrus, ez a bússzemű aszkéta, aki éppen nyitja az ajtót, ezt a zsömleszínű táskát fogja maga előtt .látni, és .eljövendő korok .műértői egyik alkotói szakaszát motívumai alapján poggyász-korszakként fogják emlegetni. Állnak egymással szemben. Ambrus akárha egy ortodox ikonról lépett volna le közvetlenül restaurálás előtt, Steckó meg egy használaton kívül helyezett vasút/ falragaszról. 687
