Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Fábián László: Savoyai változat (novella)

fröcskölte szidalmait, a terrorizmus Minotauruszával kelt ibirokna, csepülte az éppen átvonuló fegyveres biztonsági őröket, ugyan tudnának-e tenni valamit, ha most ő nagy hirtelen odavágna egy bombát az utasok csoportjába, „lőhetnék a kurva anyjukat”, militánsabbnak tetszett Abu Nidalnál, én pedig nem kérdeztem rá, honnét a bomba, hagytam, forrja ki magát a must, ha aztán dugaszolom le, nem köpi ki a dugót (nem tudom, hogyan jutott eszembe ez a buzi gondolat, a férfiaknak még az érintésétől is irtózom többnyire, de eszembe jutott, úgy látszik, egyszerűen nem tudtam jobbat), ismertem váratlanul fölbukó dühöngéseit, hozzászoktam kesergő elborulásaihoz, egykori társunkról kérdeztem (elterelő hadműveletnek szántam egy olyan csatában, amelyet ő egészen más fegyverekkel kívánt megvívni), évek óta Párizsban él, a nyílt sakkbajnokságot emlegette, hogy akkor járt otthon, egyelőre képtelenek voltunk egyetlen beszélgetésnél kikötni, estek kérdések, estek válaszok, ezek a válaszok azonban jobbára úttorlaszokká emelődték vagy azonos pont felé tartottak; be lehetett szállni a gépbe, ő ragaszkodott valami ablakmenti helyhez, nekem ez mindegy volt arra a néhány percre, de amint fölszántunk, véletlenül nekem is ablak jutott, egy néger kért meg, üljek oda, neki bonyodalmas: a csomagjaival bemászni (aztán mégsem szállt ki Genfben), és ez valóban igen rövid út volt, alig ittuk meg a narancslevet, amit fölszolgáltak, már bújtunk is vissza a felhők alá, alattunk pedig ott ásított a Genfi tó, apró fehér foltokat vettem ki, vitorlások voltak, ezúttal is elfogott az irigység, mint mindig, ha vitorlát látok, néhány éven át rendszeresen űztem, komoly házakat, sőt, kastélyokat lehetett föntről fölismerni, kertjeikben gyakran úszómedence kéklett, a legkülönbözőbb formákat öltötték, szigorúan a tavat követtük, egyre lejjebb ereszkedtünk, láthattam, hogyan futnák ki újabb lés újabb hajók a partszegély stégjei közül, valami vörös-lila derengés sej lett a vízen, képtelen voltam eldönteni, minek lehet a reflexe, szép volt, és nem tudni miért, tisztaságot sugallt, beljebb elképesztő magasságba lövellt a híres szökőkút, aztán már az aszfalton voltunk, aztán bebújtunk a bejárat alagútjába, aztán az épület következett, a határőr gépiesen bélyegzett, aztán a Gergely csomagját vártuk, aztán már az előtérben tájékozódtunk, aztán két fiatal fiút láttunk, zöld transzparenst tartottak Annecy fölirattal, mondták, nem tudnak átvinni kocsijukkal, mert két cseh vendéget várnak (lopva a listájukba kukkantottam, az egyinek Berta volt a neve,) mondták, csak két személyre van helyük, mondták, menjünk a pályaudvarra és onnét vonattal (nem lepett meg, mivel éppen vonatjegyünk volt), mondták, hogy busszal, Gergely magyarra váltott, egyáltalán nem volt hálás, de mégcsak udvarias sem, kimentünk megnézni, vajon honnét indul a busz, mik az utazás feltételei (kevésbé körülményesen: mennyibe kerül?), Gergely megjegyezte, milyen oltári drága ország, rohadt bankárok, meg hogy ott folynak a leszerelési tárgyalások, bemehetnénk és le- köpdöshetnénk őket, és valóban, a buszon öt frankot kértek, váltanom kellett, pocsékul váltották a francia pénzt (Gergely a lényegre tapintott: rohadt bankárok), végül is a buszon voltunk, egy direkt járaton — tévedés kizárva; a nyugalom leültetett bennünket, Gergely tovább dohogott az árak miatt, meg hogy ebben az országban is ez a város a legdrágább, itt a gazdagok laknak, a milliomosok, nekem fölöttébb tetszett, hogy egy svájci milliomos a buszsofőröm, de bizonyára az is tetszett volna, ha én vagyok az ő buszvezetője, legalább ezen a rövid úton, az Amnesty International addig is kinyalhatja, az állomáson bóklásztunk, menetrendet kerestünk, mindenféle vonatok, nevek szerepeltek azon a narancsszínű árkuson, Annecyról szót nem ejtettek, hanem talán átejtettek, merült föl bennem a gyanú, Gergely pedig ment az infor678