Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Fábián László: Savoyai változat (novella)
ügyetlenek és figyelmetlenek voltunk: elmentünk a tuskó mellett (na ja, egy idő után az ember hozzászokik a tüskökhöz), anélkül, hogy észrevettük volna, aztán pedig már az új csemeték következtek, Attila ott is talált a gödör peremén két csiperkét, én egy ócska tarlógombát (ez is honnét?) a fűben, de már láttam a három fiatal ezüstnyárt, ezt az igézetes háromszöget, az én Ber- muda-háromszögemet, de még bóklásztunk, nehogy a gombák elijedjenek a messziről fölismerhető támadástól, lassan, oldalogva közeledtünk, egy-két olyan gombára akadtunk, ami hiányzott ismereteink közül, megfogadtuk, tanulmányozni fogjuk valamelyik szakkönyvet (én nyomban az új németnyelvűre gondoltam, amelyik cseh kiadás, és nemrégi ajándék a fényképezőmestertől), de már nem lehetett halogatni az akciót; hát persze, hogy megteltek a nylonzacskók, már számban éreztem a friss saláta ízét, amelyet estére készítek a legüdébb apróságokból, és lesz hozzá vörösbor, valami sajt, netán kolbász, és lesz egy jó meccs a Bayern és a Porto között, és nagyon nehéz lesz döntenem, mert, ugye, a Bayern az mindig, meg a fiaim is, ugyanakkor azonban kimeríthetetlen portugál szimpátiám (bár éppen Portóban nem jártam), meg a latin játékosság, amely ezúttal is bírókra kel a bajor szervezettséggel, kitartással, netán úgy dönt a család, hogy a többiből nyomban készüljön paprikás, és én még a galuskakészítésnek is neki fogok állni, Attila pikínt megjegyzéseket tesz a németekre, mert ő bizony csakis a luzitán szenvedélyt értékeli, és a tervhez képest a dolog nem is változott lényegeset: a házias feleség vacsorával várt (nyilván búcsúzkodott), remek gyümlöcslevest főzött ananászból és őszibarackból, sütött egy nagy halom linzer-félét, dióval, mazsolával ízesítve, mentegetőzött, hogy nem volt itthon lekvár, érkeztünkre kávéhoz is hozzálátott, csak azt kérte, a kicsit hozzam el az óvodából (megtörtént), kávéztunk, kihűlt a leves, ettünk, sőt, hozzá a süteményt, a középső fiú is megjött az iskolából, maceráit, (eredménytelenül), pumpáljam föl a bringáját, aztán elment gyalog, kicsit politizáltunk, mert a nagyfiú fölolvasott valami baromságot az egyik főiskolai jegyzetéből, ócsároltuk Marxot, meg a lemenőit, de már icsak gépies szellameskedéssel, szívünkig nem hatolt sem a gond, sem a gondolat, szerencsére kezdődött valami ösz- szeállítás a tévében a két csapatról, hogyan jutottak a döntőig, kommentáltuk a „sűrűn hulló” gólokat, s közben hozzáfogtunk a gomba megtisztításához, hogy a mélyhűtőben lehessen tartósítani, nagyszerűen ment a munka, a híradóra csaknem elkészültünk, valahogyan átvészeltük az egyik alpári pofa magyarázkodásait, valahogy eljutottunk a nagy derbiig, elfogyott egy üveg soproni, kinyitottuk a másodikat, hogy a szánkat is jobban ki tudjuk majd nyirbni a mérkőzés során, dió is került az asztalra (a csizma — egyelőre — még nem), volt ropogtatás, volt csodálkozás egy-egy megmozdulásnál, megváltozott arcának gyönge pírja — írhatta volna rólunk is az álságos és fondorlatos költő, dicsértük a kitűnő játékvezetést, és bár végül a Porto nyert két pompás góllal (egy ellenében), nem éreztem csalódottságot: valóban a latin könnyedség triumfálását láttam benne, Attila pedig elrohant, nehogy lemaradjon a buszról — csak akkor kezdtem hozzá a csomagoláshoz, ami pillanatok alatt meg is történt, hiszen egy hét az egész, hosszabb időre sem viszek csomagot, csak annyit, amit fölvihetek a gépre, rettegek az elkóborolt csomag gondolatától, az ötlettől, hogy szál gatyában várakozzam a szállodában, rendbe raktam az okmányokat, a pénzt, olyan helyre, ahonnét az első felszólításra fcivehetem, ne okozzon kényelmetlenséget a hivatalnokok előtt, tettem be könyvet, hiszen el kell olvasnom egy regényt, mert nyomban visszaérkezésem után beszélek ró675