Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Kovács István: Tadeusz Nowak: Hogy zengett belé az ég, Milorad Pavi?ć: Kazár szótár, Zdeněk Pluhař: Hatkor az Astoriában (kritikák)
Zdenék Pluhaf: Hatkor az Astoriában Zden'ók Pluhaf miért pont hét, Krcma tanár űr hét diákjának felnőttkori történetét írta meg? A diákok száma miért nem eggyel több, vagy — mondjulk — kettővel kevesebb? Még mindig ennyire mágikus ereje lenne a hetes számnak? Vagy a hófehér jellemű osztályfőnök a mese kötelező hagyománya révén csakis hét diákját pártfogolhatta anélkül, hogy 'törpéknek tekintette volna őket? Halán a Hét szamuráj v.agy a Hét mesterlövész históriája ihlette volna meg? De az ő diákjainak a többsége gyarló ember. Nekik nem egy közösséget kell megvédeniük, hanem egy társadalmat kell megjeleníteniük. Méghozzá az 1942-t követő negyedszázadét... Jóllehet a történet 1946-<tal kezdődik. A kor amelyben élnek, tehát izgalmas és bonyolult. A regény viszont mesterkélt. Nem őszinte, mert csúsztat. A drámai okokat elhallgatva, a következményeket kiheverhető kalandként jeleníti meg. Miből ered a csúsztatás és az olvasmányosság kettőssége, amely egyébként az ún. „szocialista ponyva” ismérve? Nem föltár, hanem elfed ... De úgy, mintha az ellenkezőjét tenné. S közben a társadalom íöl-le- rángatot.t redőnyrésein át csak villanásokra enged rálátást az emberre. Lahet-e így hiteles a története? Ha a hőseit miszlikre szabdalják az említett zsalugáter váltakozva sötétség- és fényberatvái ? Igaz, a regény szereplői végül is „egyberagasztód- nak.” S hogy ez így történik, kétségtelenül az író érdeme. Folytassuk innen... Pluhaf nem kíméli öregdiákjait — az érettségi bizonyítvánnyal a zsebében apja mozdonyvezetői hivatását választó s ugyanakkor házikonoerteken professzorokkal együtt csellózó Pink kivételével. A többiekben a jó és rossz tulajdonságok különböző arányú kogel-mogalét kapja az olvasó. A rendszer által üldözött, s a publikálásban alaposan roegkésetett literátor, Kamii és az élethabzsoló, buja Yvonna közülük a legrokonszanvesebbek. Látszólagos határozottságuk ellenére mindketten muják. Pluhaf társadalomrajzát — társadalombírálatát? — a nálunk az ötvenes évek végéről, a hatvanas évek elejéről jói ismert vakmerő tapintat jellemzi. S ebben Pluhaf olyannyira következetes, -hogy Krcma tanár urat még 1967-toenirákkórházba utalja s gondosan ügyel rá, hogy meg ne 'érje a következő év tavaszát, s így állást ne kelljen foglalnia. Igaz, mintha az 1948-as februári fordulat és 1956 fölött is túl köny- nyedén siklott volna át. Ha a borozóbulajdonosfi, Kamii nem szerepelne könyvében, a história könyörtelen változásairól szinte semmit se tudnánk meg. Olykor valóban az az érzésünk, hogy nem is nemzedéki regényt, hanem erőltetett nemzedék-mesét olvasunk, amelyben végül is (mindenki megjavul, s hosszas bonyodalmak után, így vagy úgy, mindenki sorsa elrendeződik. Az erkölcs Tarzanként diadalmaskodik. Krcma tanár úr halála után az utolsó, 1967-es érettségi 'találkozón a gátlástalan karrierista kutatóorvos, a különben tehetséges Marian lép az elhunyt osztályfőnök helyébe és atyai pártfogójuk emlékére apellálva javasolja: „Újítsuk meg hajdani tátrai fogadalmunkat, de az akkori semmire sem kötelező romantika nélkül, és az életben szerzett tapasztalaitokkal. Nem úgy, mint kardját suhogtató hét muskétás, akik vállvetve küzdenek a világ cselvetései ellen, hanem ki-ki a saját számára mozgósítsa magában a jövőre nézve legalább azt a három alapvető tulajdonságot, amelyet Robert David — (Krcma tanár úr — K. I.) — annyi éven át oly szívósan igyekezett belénk verni: a becsületességet, bátorságot és nagyvonalúságot.” Semmitmondó jelszavak ezek. Különösen annak szájából, ak,i se becsületes, se bátor, se nagyvonalú nem volt. Az ügyeskedő Máriának ily jelszavakkal a világot csak mint egy gigantikus illemhelyét dekorálhatják ki... Vagy napjaink cseh prózájával kapcsolatos elvárásunkban van a hiba? Ennyire elkényeztetett volná bennünket Bohumil Hrabal és Vladimír Párái? (Európa, 1986) 672
