Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Fabó Kinga: Skizofrénia és nyelv (Személyiségvázlat Sylvia Plathról) (tanulmány)
FABÖ KINGA Skizofrénia és nyelv SZEMÉLYISÉGVÁZLAT SYLVIA PLATHRÓL Az első kérdés, amely a cím kapcsán felmerülhet, valósizínűleg az, hogy mennyiben jogosult egyáltalán skizofrénia és nyelv kapcsolatáról beszélni. Annyiban feltétlenül, hogy a skizofrénia nyelvi, vagy általánosabban: kommunikációs úton alakul ki: két, egyszerre kiadott, de egymással ellentétes parancshoz (beszédaktushoz) való alkalmazkodás szükségszerű következménye. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hagyományos értelemben vett, az orvosi gyakorlatban szokásos nyelvi-útón, azaz a beteg beszéltetésével vagy rábeszélésével (terápiával) gyógyítható lenne. Legfeljebb a két parancs egyikének a „visszavonásával”, érvénytelenítésével, ez viszont nem az orvosok kompetenciájába tartozik. Az elmondottakból már következik, hogy a skizofréniát, szemben az orvostudomány standard álláspontjával, nem endogén pszichózisnak tartom, hanem a körülményekhez való alkalmazkodás egy, a beteg részéről adekvát, de eredményében sikertelen típusának. Ebből az is következik, hogy nem a beteget önmagában kell megváltoztatni, hanem azt a közeget, mechanizmust, amely ezt a — hangsúlyozom: a beteg részéről adekvát — reakciót előidézte, fenntartja és állandóan újratermeli. Az endogén-exogén megkülönböztetést általában sem tartom szerencsésnek, mert szerintem eredetileg minden pszichés megbetegedésnek (neurózis, pszichózis) egyformán van a külvilág történéseiből és a beteg élettörténetéből levezethető oka. Csak ha ez az ok, valamint az általa kiváltott reakció tartósan fennáll, a tünet fi- xálódik és önállósul: függetlenedik eredeti okától. Ez a függetlenedés pedig nem más, mint egy lehetséges spontán öngyógyítási kísérlet: a szervezet és a személyiség lelki-biológiai alkalmazkodása, védekező reflexe. Nézzük most meg a betegséget kiváltó mechanizmust részletesebben: A társadalmi vagy egyéni szintű hasadás szerintem mindig egy kettős, de egymással ellentétes követelményeket támasztó szabályrendszerhez való sikertelen, mert eleve lehetetlen alkalmazkodás szükségszerű következménye. Mint ilyen, elszenvedője részéről,nem tekinthető betegségnek vagy devianciának. Az alkalmazkodás ugyanis nem deviáns vagy inadekvát reakció; ellenkezőleg. Ez esetben azért eleve reménytelen mégis, mert két egymással ellentétes követelményrendszernek egyszerre nem léhet eleget tenni. A két szabályrendszer működése ugyanis a gyakorlatban annyit jelent, hogy amit az egyik explicit módon előír vagy hangoztat (elvár, kötelezővé tesz, javasol, parancsol stb.) azt a másik hallgatólagosan tiltja. A két szabály- rendszer együttese tehát úgy támaszt követelményeket, hogy egyben azok teljesítését lehetetlenné teszi. A beszédaktus-szemantika terminusaiban ezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a megnyilatkozás (= beszédaktus-típus, ez esetben: parancs) explicit performatív és implicit performatív komponense nem esik egybe: sőt, ezek pontosan egymás ellentétei: más a deklarált és más a sugallt jelentés. Körülbelül így: tedd, de közben tudd, hogy mégsem szabad. Vagy fordítva. Ken Kesey könyvének (Száll a kakukk fészkére) az ajánlása pontosan ezt fogalmazza meg: „Vik Lovellniak, aki arra tanított, hogy sárkányok nincsenek, aztán elvezetett a barlangjukhoz.” Az elöíró-tiltó mechanizmusnak ebből a jellegéből már következik, hogy ez a felemás helyzet általában szubordinált személyek vagy társadalmak esetében áll elő. 66
