Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Perneczky Géza: A Picasso utáni Picasso (tanulmány)
PERNECZKY GÉZA A Picasso utáni Picasso „Ez aztán igazán furcsa egy kompozíció: egy festő a képe előtt megrendíthetetlen nyugalommal azon fáradozik, hogy egy meztelen nőt fessen, aki modellt ül neki, de 6 és a modell közé két alak tolakodik oda, egy nagyon nagy asszony és egy kicsi szakállas férfi. A modell mögött egy ló van. Picassót kérdezem: ~A szakállas alak egy törpe, nemde?« Picasso: »Boldog lennék, ha megmondanák nekem, hogy micsoda. És hogy a többiek mik ... A festő maga sem lát: csak a képét látja. Vannak olyan festők, akik csak a képükre néznek és semmit sem látnak.-«'’ (Kahnweiler: Beszélgetések Picassóval 1955. n. is.) A pátriárkák kora és termékenysége adatott meg neikii. És (ha az utolsó években született képek sokaságát és változatosságát látjuk, iákkor egy jellegzetes picassói tulajdonság közelségét érezzük, az irracionálishoz való vonzódását. Mart bár ezek a művek barokk bőségükkel és sokszor a megfejthetetlenségfig bonyolított narratív jeleneteikkel maguk mögöt hagyják a korábbi Picasso Imiágilkus viliágát és irracionális rítusait, a termékenységnek és az erotikáinak lez laz áradása nehezen magyarázható. A világszínház, amit Picasso az utolsó években létrehozott, nem mérhető a megszokott mércékkel. Az egyik kézenfekvő viszonyítás az a másfél évtized lehetne, ami Picasso halála óta telt el; a posztmodern szemszögből való értékelés. Ha egyáltalán lehetséges laz ilyen, hova vezet? MIT ÉR A MŰVÉSZ (ÉS MODELLJE) ? Hogy közelebb jussunk ennek a viilágszínházniak a kulisszatitkaihoz, egy olyan rajzciklust vizsgálunk meg közelebbről, amely az egész öregkori termés nyitánya is lehetne. Nemcsak azért, mert ezzel a sorozattal, mint egy gátszakadással, a számszerűleg is szokatlanul 'nagyméretűre duzzadt ciklusok kezdődnek el, hanem azért is, mert Picasso ezeken a lapokon jutott el először ahhoz az ironikus mosolyba feloldódó kételyhez és nezigmációhoz, amelyek e sorozatot egyrészt a karikatúrákhoz hozzák közel, másrészt azonban túl a 'kétség és a humor tartományain, e rajzok olyan összefüggéseket sejtetnek, amelyek e ciklus megszületésekor még nem voltak fölismerhetők. A Festő és modellje című 1953—54-es datálású rajzsorozatróil van szó. Ezt a ciklust a kiadók 'abból a mintegy 180 lapból válogatottak össze, (melyeket Picasso 1953 telén összesen huszonhét munkanapon vetett papírra, és amelyek a korosodó férfi és a fiatal nő kapcsolatát kommentálják a műterem, vagy ritkábban a cirkusz, illetve iá varieté világába átvetítve.1 Már a téma is visszautal az egykori rózsaszín korszakra: a (mondanivalót a művészvilágnak az a titkokkal (teli és „bohém” miliője testesíti meg, .amely a nagy- közönség számária mindig Is vonzó téma volt. Megkönnyítette .ezeknek a rajzoknak az olvasását az egyes Lapok közvetlen és friss stílusa 'is; sem a kubiamus öröksége nem terheli ezeket a rajzokat, sem pedig a neoklasszikus vagy szürrealista stílus hideg eleganciája nem érezhető rajtuk. A Festő és modellje sorozat rövid idő alatt igen népszerűvé vált, és a szakma is inkább a klasszikus grafikai sorozatok mellé 651
