Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Balogh Magdolna: Személyiség és nemzet "agyonmacerálódása" (Groteszk és katasztrofizmus) (tanulmány)

Nem kevésbé kíméletlen a szerző a demokrácia eszméjével szemben sem. Wit- kacy konzervatív kritikájában a demokrácia egyéniségellenes, mert a tömeg uralmát teremti meg, s ez együtt jár a kultúra általános elszürkülésével, így az alkotóerők kimerülésével. Ez az Ortega nézeteivel egybehangzó vélekedés hívta életre a főszállásmesteri rangot viselő diktátor, Kocmoíuchowiicz figuráját. Az „emberiség eszme nélküli prófétájának” már beszélő neve is karikatúrát sejtet: magyarra „Kosz- fészkesi”-nek lehetne fordítani. Ez a közönséges kalandor a spanyol filozófus által érzékletesen ideírt primitív tömegember tulajdonságait viseli magán. Az teszi félelmetessé, ami a tömeg megjelenésében félelmet kait: a koncentrálódott erő. Az erős ember kultuszát gúnyolja ki Witkacy a hőse szájába adott ars poeticával: „Erőt kell létrehozni, arra mindig szükség ilesz, óéit meg bármikor találni hozzá — ha nem ilyet, hát amolyat.”5 Kocmoluchowiiczot sem a nemzet, sem a társadalom nem érdekli, puszta szórakozás számára, ha „saját kénye-kedve és fantáziája szerint alaposan az ujja köré csavarhat legalább egy efféle lengyelországnyi emberi gomolya- got.”n Igazi mivoltára utolsó tette világít rá legélesebben. Amikor a kínaiak előtt leteszi a fegyvert, azok előtt hódol be, akik ugyanúgy, mint ő, a tömeget testesítik meg.

Ha a nemzeti eszme is, a demokrácia eszméje is deformálja az egyént, „potenciális egyéniség” csak olyasvalaki lehet, aki mentes ezektől az eszméktől. Ezt a sze- mélyiségmodellt képviseli a főhős, Genezyp, akinek groteszk nevelődési regényében a személyiség kibontakozása helyett leépülését kísérhetjük végig, egészen az elgépiesedésig, a hős tökéletes automatává váláséiig. Ez a folyamat a gyermekkorból történő szimbolikus ébredéssel kezdődik: a felnőttséghez vezető út első állomása az, hogy Genezyp felfedezi magában a „metafizikus teilhetetlemséget”. Ezt követően kiábrándul a Szellem és az Eszmék világából, és a Szerelemben keres kielégülést. De Irina Vszevolodovna és Persy „tortúrái” meg „démoniizmusai” éppen arra irányulnak, hogy állandósítsák és felerősítsék ezt a metafizikus telhetetilenséget. A két „démoni nő” mesterikedései hatására Genezyp megtébolyodik. Ettől kezdve tökéletes automataként él tovább.

A regényben kormányozhatatlan erőként megjelenő „metafizikus telhetetlen- ség” valójában a szexuális vágy alakjában felszínre törő tudatalatti metaforikus elnevezése. Witkacy, amikor démonikus hatalommal ruházza fel a szexuális vágyat, Stanislaw Przybyszewski (1868—1927) „meztelen ,lélök”-koncepcióját újítja fel. A lengyel modernizmus programadója, aki tizenkét évvel volt fiatalabb Freudnál, még a bécsi tudós nézeteinek közismertté válását megelőzően sejtette meg a tudatalatti szféra létezését az emberi pszichikumban. A „meztelen lélek” elméletét először 1891— 92-ben közreádott Zur Psychologie des Individuums című esszéjében fejtette ki. Eszerint a „meztelen lélek” metaforával jelzett nemi vágy az az emberben rejlő őseredeti természeti elem, amely minden emberi tevékenység legfőbb motorja. Przybyszewski úgy gondolta, hogy az emberi individualitás legmélyebb lényege a nemi extázis pillanataiban, vagy az olyan abnormális pszichikai állapotokban tárul fel, mint amilyen pl. a téboly. Witkacy úgy veszi át ezt a metafizikus teóriát, hogy egyúttal parodizálja is annak Przybyszewski-féle ábrázolásimódját. Erre engednek következtetni a regény túlhajtoítt erotikus leírásai. Ugyanakkor azzal, hogy szinte az abszurdumig fokozza az erotikus jelenetekben a hősök pszichofiziioilógiai változásainak ábrázolását, ellentétes jelentést ad magának az elméletnek is. Ahogy Jerzy Speina írja, Witkacynál a „szerelem lényegében a fajfenntartás metafizikája, amely elpusztítja az emberi individualitást”.7

Ezzel be is zárul a kör: az egyén igazi individuumként létezésbiológiailag is lehetetlennek bizonyul. Witkacy katasztrofizmusa a Történelemmel és a Természettel szemben egyaránt menthetetlenül vereséget szenvedő emberről szól. Ezért látja úgy a szerző, hogy pusztulásra van Ítélve az emberi Szellem egész szférája; a Művészet, a Filozófia, a Tudomány és a Vallás is.

A két regény groteszk jelentésszerkezetének vizsgálata egyetlen, ám annál fontosabb különbségre irányítja a figyelmet. Bulgakov, olyan nemzet írójaként, amely hosszú időn át, a felvilágosodástól kezdve önálló állaimmal rendelkezett, a Társada638