Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Vita magyar módra (Eretnek csapongás egy téma körül) (esszé)

pierre kísérletének sincs több valóságfedezete amazokénál. ötlete meglepő és hatásos, de ötlet csupán.”

Az ifjú kritikus nincsen tisztában az emberi kommunikáció határaival. Lépten- nyomon használunk általános megjelöléseket, mint magyarok, németek, zsidók, ezeknek a kifejezéseknek pontosan meghatározható tartalma nincs, ha azt mondom, ez a cselekvés magyar mentalitásra vall és beszélgető partnerem bólint, hogy ő is így gondolja — semmi sem szavatolja, hogy a két egyetértő valóban egyetért, inkább az a valószínű, hogy ketten kétfélét gondolnak, a látszólag pontosnak ható „magyar mentalitáson.”

Miért élünk mégis ilyen és ehhez hasonló üres fogalmakkal?

Mert nem tudunk kommunikálni nélkülük. Kik találták föl a fasizmust — az olaszok — hangzik a válasz, holott fasiszta az olasz lakosságnak csak bizonyos hányada volt. Kik gyilkoltak meg hat millió zsidót, természetesen a németek, holott még az sem pontos, ha a nácikra hivatkozunk, mert a valóság az, hogy a nácik egy bizonyos csoportja felelős, meg az őket eltöltő ideológia. B. Engelmann Porosz- ország című művének első fejezete kérdés: „Mi az, hogy porosz?” Amire nagyjából az a válasz, hogy mi az, hogy mi az? A szerző ugyanis adatszerűén bizonyítja, hogy az Európa-szerte használt „porosz szellem” más német tartományok születtei, hugenották, zsidók, csehek közreműködésével alakult ki, eredetében semmi köze a poroszokhoz. (Id. mű, Gondolat 36, 40—47, 50—56 stb.) A köztudatban meggyökered- zett porosz szellem helyett egy másik, árnyalatosabb és emberségesebb porosz szellem mellett tör lándzsát. Egyik mellett éppúgy lehet érvelni, mint a másik mellett, durván: Nagy Frigyes és Marx Poroszországa ugyanazon területen valósult meg.

A gondolkozás abban áll, ha egyáltalán áll, hogy az általánosságoktól a konkrétumok felé haladtában, egyre több fénnyel árasztja el a tárgyat, amit végeredményben sohasem látunk valódi mivoltában.

A tudomány folyamatosan foglalkozik tudományosan meg nem ragadható tárgyakkal. Hadd hivatkozzam ezzel kapcsolatban Szegedy-Maszák Mihály tanulmányára a nemzeti jellemről (Hungaro-Polonica, Bp., p. 145.).

Sir Ernest Barker szakkifejezéseit némileg módosítva azt mondhatjuk, hogy a társadalom által továbbíottt hagyományoknak olyan összegezését lehet nemzeti jellemnek nevezni, melyek egységét „származási (etnikai), földrajzi, gazdasági, politikai, vallási, nyelvi és intézményes tényezők azonosságára vezethetők vissza”. A kiváló lord épp a legdöntőbb fényezőt, a történelmet felejtette ki a fölsorolásból, mindenesetre tény, hogy az idézetben szó sincs róla.

Annyi bizonyosnak látszik, hogy ennyi tényező tudományos mérlegelése meghaladja az egyén teljesítő képességét. Ennek dacára mégis szükség van erre a látszólag meddő munkára, ha csak nemzeti nagy bölcsünk Mikszáth példáját követve nem akasztjuk szegre agyunkkal együtt a mindannyiunkat foglalkoztató problémákat.

Rám mindenesetre rendkívül hízelgő, hogy kritikusunk a Mi a magyar szerzőivel egy sorban emleget, mégis az az érzésem, hogy a Babits, Kodály, Szekfű Gyula nevével jegyzett ragyogó tanulmányokat, sőt a többieket sem méltányos azzal a kinyilatkoztatással elintézni, hogy valljuk be — „kevés siker” koronázta próbálkozásaikat.

A nemzeti jelleg, amely Szegedy-Maszák tanulmánya, a benríe közölt 28 hivatkozási forrás tanúsága szerint ma is foglalkoztatja a humán tudósokat, megértéséhez szaknyelven szólva a típusszerkesztésen keresztül vezet az út, mind az antropológia, mind a pszichológia területén.

Tehát miután amúgy általában emlegettük a németeket, magyarokat, a következő lépésben iparkodunk az egyes nemzetek típusait megszerkeszteni s így közelítünk az ismerethez. Kretschmer, aki talán a legismertebb típusszerkesztő a pszichológia terén, három típusba sorolta az emberiséget; ezek: az atléta, a piknikus és az aszténiás. Törekvése az alkat és a jellem összefüggésének föltárása. Utóbb ráeszmélt, hogy a valóság túlcsordult a kereteken és ekkor iszonyú értelmi erőfeszítéssel megpróbált egy ütemben haladni a valósággal, s mindegyre újabb és újabb változatokat, azaz alfajokat írt le. A végeredmény kudarc, és nem meddő kudarc, mert erőfeszítése közelebb segített a megismerhetetlen megismeréséhez.

61