Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Bicskei Zoltán: Szabados György elfelejtett éneke (tanulmány)
mák kibővülésével, az ún. szabad improvizáció elterjedésével az európai „jazz zene” is sajátos arculatú lett. (A fekete jazz öntudatosodására viszont nagy hatással volt az európai zene tapasztalata, főként Bartók példája.) A „szabad” improvizáció ’60-as évekbeli elterjedésével az európai muzsikusok egy része fokozatosan elhagyja a 'készen kapott sémákat. Az improvizációs „önanalízis” kíméletlen szembenézése lassan meghozta első eredményeit. A rögtönzéssel visszaadatott a zene bensőségessége is, ez a zene (Szabados találó kifejezése: sorzene) beavató szertartásként viszonyul hallgatóságához. A zene lényegi elemeiből fakadóan rituális, és a kortárs improvizációs zenei hangversenyeken mindig érezzük: itt és most rendkívül lényeges dolgokban veszünk részt. Innen ered e hangversenyek tánc és színház irányába tágításának igénye. Civilizációnk előtti és alatti rétegekhez visszanyúlva a muzsikusok egy részének sikerült sajátos zenei formákat kialakítania. Természetesen majd csak ezután válik el, mely formák lesznek a szellemi ellenőrzés alatt tartott rögtönzött zene tartományából .időtállóalk és ennélfogva továbbáltethetők. Ügy látom, hogy az európai peremvidéken „időeltolódásban” élő népek továbbvihető szájhagyományos zenei nyelve különösen fontos ilesz egy új kultúra kialakításában. Az innen táplálkozó, archaikus gyökérzetű európai kortárs zenék már eljutottak egy zeneileg is éltethető valós kultúráig. Ennek továbbviteléhez elengedhetetlenül tszükséges egy, a rögtönzött zenék gerincét megőrző lejegyzési rendszer (képírás?) kialakítása. Szabados írja: „Minden zenének épp a lényegét nem lehet leírni, csak azt lehet felvázolni, ami alkalmas arra, hogy azt a szellemi tartományt, azt a stiláris közeget elérjük, amit a zeneszerző megalkotott... A lényeg az, hogy nem csupán az árva hangok váltják ki, adják meg a lehetőséget, bűvölik elő az emberben azt az érzetet, amely végül is a stílust eleveníti meg.” Századunk egyik legnagyobb zenei eredményének tartom, hogy ismét létezik egy, a korunk nyelvén beszélő szájhagyományos formában élő zenei nyelv, amit ma sokan világzenének neveznék, a gyökerek érintkezési pontjai miatt. Ezt a kartárs improvizációs zenét nem megtanulni kell az általam megkövetelt kottakép nyomán, hiszen ezt csak éltetni lehet, hanem e zene megvédéséhez, megőrzéséhez és bizonyos mértékben a letisztulásához kellene a zenei folyamatokat nagy vonalakban lejiegyző kottakép. Jellegénél fogva talán éppen a vizuális-grafikai rajzkép volna a legmegfelelőbb. A peremvidékek muzsikusai, zeneköltői kivételes helyzetben vannak, mert nekik nem jutott oly mértékben az újkori európai „civilizáció” gyökereket is legyaluló „áldásából”, mint a most patthelyzetben lévő nagy nyugat-európai népeknek és alkotóknak. A fentiekből kiderül, hogy a századelő zenei robbanása óta jelentkező legfontosabb széles körű jelenségnek tartom a kortárs improvizatív zenét. Legkiválóbb művészeit, pl. az amerikai Cecil Taylort, Anthony Braxtont Szabadossal együtt pedig az egyetemes zenetörténet nagyjainak. Korunkban keveseknek sikerült olyan egyértelműen tiszta zenei világot kialakítani, mint Szabados Györgynek. Ugyanakkor utat mutatni a fehér kultúra mélypontján, egy civilizáció végén. Zenéjének világossága, tágassága és mélysége magyarországi viszonyok közt a Bartók, Kodály, Lajtha, Ligeti utáni nemzedékek legjelentősebbikévé teszi. Magyarhoni keretek közt nem tagadva Bárdos, Kur- tág, Balassa és mások jelentőségét, ma már nyilvánvaló, hogy Bartókék óta senki sem hordott ki akkora jelentőségű és fajsúlyú zeneművészetet, mint Szabados. A magyar zenekritika sürgős dolga lesz az életmű többszelmpontú megvizsgálása. Csontváry, Bartók, Tóth Menyhért és mások példájából okulva remélhetőleg nyesegető csonkítás és hamisítás nélkül tudják beépíteni életművét kulturális köztudatunkba. Határokon túl is. Egyelőre azonban még szűkebb zenei berkekben sem tudnak Szabados létezé- zóről, zenéjének igazi értékéről. Pedig végtére is nekünk adja. 555
