Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Bertha Zoltán: Sors és mítosz: Tamási Áron (A Szűzmáriás királyfi világképének fő vonásai) (tanulmány)

„kín és gyönyörűség”120 csodája, az alkotás, a formáló teremtés, a „betelheterblen örök szomjúság tüze”121 is. Kétsége csak önmagával szemben merül olykor fel, titok- érzése a sorshivatás pontosabb mivoltára, jelentésére, de nem annak fényére vonatkozik — s ez is a karizma leszűkítő meghatározásoktól való tisztán maradását bizonyítja. Nem uralkodni akar Bódi, hanem a transzcendentális kommunikációban létezni és ezt felmutatni: „Isten lelkének közepében”122 ül a „szűzmáriás legény, sorskatona, szomorú és száguldó végzetfiú”123, „Isten jelével a homlokán”124, „külön rendet alapít”, „szeplőtlen templomot keres” és „ritmusban kergeti magában az isteni nedvet"125, s így követi és képviseli magának és népének sorsát. A karizma leveze- tettségének tudatával, vagyis a képviselet tisztaságával „ment, mint a Nép lelke, árván, és ment a földön és a föld felett, mert meg akarta keresni a fényt... megvillant egyszer előtte az elvesztett fény, fellobbant előtte a kioltott tűz, és ő vérébe mentette a tüzet, leikébe a fényt s hirdetni kezdte újra az elfelejtett Népnek"128. A kozmikus, metafizikai feloldódás és kiteljesülés a szerelemben és a gyermeknem- zés, életfolytatódás vágyában, emberközeli konkrétságában folyik tovább, majd a testi halálban végződik, amelyben, mint az „Isten elejtett szava”*27, „Bódi mosolygott lángélete végén, mintha most kezdene igazán élni, béjutván az ő népének szivébe, mint a mennybe”128. A karizma éppen nem rögzül, hanem jelentését, a nép és a lélek szabadságát tisztán megőrizve, szétszóródik. A jelentés jel nélkül, létében is azonos lesz önmagával, a lényeg példa, modell vagy közvetítő vezérség nélkül éri el önmagát. A megtestesülés megváltói története a feltámadás üdvösségével zárul: „És énekelni kezde a föld: / Öh áldott legyen, nekünk adta a testét! / És énekelni kezdőnek a hegyek: / — Óh áldott legyen, nekünk adta a lelkét! / És énekelni kezde mind az egész feltámadott ország: / — Alleluja, meghalt!”129

A feltámadásra váró székelység nemcsak a lét, hanem a tulajdonságok végletei között is hányódik Tamási világában. „Szerencsétlen és magát gyászoló”, és „figurázó, víg és cselekvő”130 egyszerre. Földje „Torz és konok”, „Kínba merevedett múlt”, „Élő csontváz”, „szellemek levegőtlen barlangja”131, „kúduspálca” és „átok”, mely „csal az örökhalál felé s közben elkínozza vágyainkat”132, s „ezer esztendeje vagyon eme országban nagyböjt és ennyi ideje verik és rontják és feszítik a Népet”133. De a balsorsot, a nyomorúságot és nyomorgattatást, az italozás és a bicskázás önpusztítását az erő, a kedély és a hűség nagyszerű értékei ellenpontozzák. A virtus, az önérzet, a szélsőséges és féktelen indulatok, a nagy arányú lélekmozgások, szenvedélyek, átforrósodások és elkeseredések felfokozottságát — Tamási emberábrázolásának remek példáiként — a vitális derű és oldottság olyan megnyilatkozásai egyensúlyozzák, mint a templomi „fuszujka”-evés. S a stilizált figurák között ilyen melegséget, derűt jelent Berze Ferkén kívül Csorjáék hűséges vén szolgája vagy az öreg harangozó: a kitartó, megtartó erő és bölcsesség megejtő alakjai.

A szereplők, a jelenetek és epizódok színes villódzása a székely valóság rendkívül széles spektrumát képes felidézni, s még a mellékalakok (a faluba visszatért, művész- és próféta-hajlamú Fazekas Ádámtól az említett bölcs öregekig) is egész sorát vonultatják fel a különféle magatartástípusoknak. A Tamási-mű törékeny, kristályos, áttetsző és sokfelé villanó szerkezetének líraiságát az erősen poétikus, olykor orákulumszerűen kijelentéses, kinyilatkozó retorikájú, patetikus, de mindig rendkívül cizellált, szinte verssorokként ható — gyakran egymás alá tördelt — mondatok fokozzák. Ez a lírai „transzparencia” és a „valóságsíkok” ilyen „játszatá- sa”134 is erősen eltávolítja ezt a művet a Szabó Dezső-i esztétikától és világlátástól. Mert bár végelemzésben, a népfenség hajlíthatatlan állításában, a parasztsors tűr- hetetlenségének hangsúlyozásában rokonok ők, alapvető lelkületi különbség a né- piség politikai indíttatású és jelentésintenciójú képviselete, illetve a sors misztikus átérzéséből fakadó létmegoldási törekvés. Szabó Dezső a feudálkapitalista társadalom elviselhetetlen egyenlőtlenségét az érdekkifejezés és érdekmegvalósítás konkrét, érzéki erejével akarta széttörni. A szociális esélyegyenlősítést nem elvekkel, hanem gyakorlati és politikai biztosítékokkal kívánta véghezvinni; Az elsodort falu, a Segítség! és a Csodálatos élet prof étizmusa ezért annyira érzéki, testi és vitális. Ő az igazságtalanságokkal sújtott nép igazságával és életével egyszerre azonosul, a

547