Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Bertha Zoltán: Sors és mítosz: Tamási Áron (A Szűzmáriás királyfi világképének fő vonásai) (tanulmány)
re utalnak, ezt jelzik.50 De hogy az ösztöni, pszicho-fiziológiai jelenségeik, tünetek a tudati erő és magabiztosság eredendően szellemi, intellektuális magatartásával társulnak, szintén per definitiooem sámántulajdonság — „A táltos (varázsló) és a tudós (gondolkodó) ... gyakorlatilag szinonimák”, pontosabban „a táltos és a tudós egy és ugyanaz”51, hiszen „táltosnak hívják az olyan gyermekeket is, akik sokat töprengenek, gondolkodnak”52. Bódi szellemi képességei nemcsak a lelki élet minőségében, hanem kijelentéstételei, megnyilatkozásai elokvenciájában, emelkedett po- étikusságában is megmutatkozik. Ilyen mozzanat volt már a kántálás, a karácsonyi köszöntő éneklés, de ilyen a tanítónőt átképzelő jelenet is, amely külsőleg „vadromantikus”53, lényegében azonban mély metafizikai problémát és törekvést hordozó kísérlet: az élet ideális esztétikai formáltságra és létre juttatásának igénye, a mindennap iságnak mint töredóklétnek az esztézis aibszölútuimában való megszüntetési vágya, az érzékiségnek a lelkiség feltétlen látpr ioritásának jegyében történő spiri- tualizálási szándéka. Az abszolút szépség, igazság és őserő transzcendentális, misztikus megtapasztalásának bűvölete és igézete áll Bódi Szűz Mária-élményének középpontjában is. Éppen nem valami érzéki hátterű szerelem rajongó kivetülése ez, hanem az ellenkezője: misztikus belátása az érzéki és viszonylagos létezés abszolút, transzcendentális mértékének, előfeltételének és lehetőségének, a teremtettség, a — keresztény filozófiai-teológiai fogalommal: — kontingencia szubjektumszerű, szellemi létokának. A radikálisan transzcendentális tapasztalat és bizonyosság előzi meg a Mánia- imádatot, a Mária-képek (az oltárkép, a látomások szerinti jelenések) így annak fonmiaadó jelképei. Ennek a tapaisztalásmódnak az explicit önreflexiója is evidencia- szerűvé teszi az érzéki tényadottságoknak és azok titokszerű magábanvalóságának, a tárgyiság esetleges, kontingens mivoltának és teremtő létalapjának különbségét: „amikor a vérében és az idegeiben kigyúlt valami szentillatú tűz, a közönséges ember szerint nem monda sok megfogható igazat. De ő (ti. Bódi — jS. Z.), mint a záporok áldását és a föld illatát, úgy érezte, hogy ilyenkor mondja a legfelségesebb igazságot. És indulatos volt a hitetlenekkel szemben, mert ösztönös felsőbbséggel nem tartó istentmegérző embereknek azokat, akik csak nagy hegyes épületet látnak a toronyban, puszta követ a kőben és nem érzik azt a megfoghatatlan és legszebb valóságot, amit a tornyok, a kövek és minden dolgok látása rögtön megteremt. / De az volt a legnagyobb gyönyörűsége, amikor rátapadtak a szemek; amikor ő mondhatta meg másoknak, hogy mi van ebben a világban elrejtve a látóvakok elől; amikor odavarázsolhatta az értelmet, ahol a holtak a kövekkel együtt megindulnak és meggyűl a lélek ereje lobogó tűzzel és világít annak az igazságnak, amit ő teremtett újra.”54 Archaikus animizmus, keresztény dualizmus és független, elkülönült misztika keveredik, illetve vág ebben az Isten- és világfelfogásban össze, lényegi rokonságuk okán. Panteizmusról viszont nemigen beszélhetünk, mert éppen nem az azonosság (illetőleg pusztán szubsztancia-akcidencia viszony), hanem a különbség válik itt nyilvánvalóvá teremtett világ és orfikus-transzcendens létmódú teremtő, konkrét érzéki létezés és érzékfölötti tiszta érvényesség között. Ez a tudatos logikai-metafizikai megkülönböztetés lét és igazság, lehetőség és valóság, egzisztencia és esszencia között pontos paradoxonokban is megfogalmazódik Bódi elméjében: „Nézte a semmit, amiben minden benoeíefcüdt”55; „Úristen, aki nem is vagy sehol s mégis inkább vagy, mintha volnál”56. Szinkretikusan épül fel ez az Isten-képzet és a „Mária-misztérium”, pogány-ke- resztény hitelemek kevertségével. Mert a keresztény-liturgikus frazeológiai keretet gazdagon duzzasztják fel ősi, kereszténység előtti kozmikus és természeti képzetek, tünemények; „a csillagok egy fekete asztalnál ültek. Az asztalfőn a nap és a hold egymás mellett. Az Isten étéit hozott aranytálakon. S akkor a hold megimádkoztetta a csillagokat, a nap pedig tüzes markába vévé az eledelt és elkínálá sorba”57. Az Isten általában a nap, a tűz, a fény attribútumait hordozza az őserőt, az „uralkodó Erőt, a csillagban, napban és villámban -szólót, földek Termékenyítőjét, a szeleket sóhajtó mindenség Lelkét”58, illetve a „Mindenségnek általános Urá”-t, a „Minden elemeknek Jelképé”-!, a „Titkos és tökéletes Törvény”-!, a „legfőbb 540
