Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Bertha Zoltán: Sors és mítosz: Tamási Áron (A Szűzmáriás királyfi világképének fő vonásai) (tanulmány)
BERTHA ZOLTÁN Sors és mítosz: Tamási Áron A SZÜZMÁRIÁS KIRÁLYFI VILÁGKÉPÉNEK FÖ VONÁSAI Tamási Áron első regényének, a Szűzmáriás királyfinak (1928) újdonság- és reve- láció-ereje már a mű kritikai fogadtatásában is jelentős hangsúlyt kapott. Azóta pedig csak megerősödött az az irodalomtörténeti vélemény, amely az egész magyar irodalmi fejlődés egyik legkülönösebb, legkülönlegesebb alkotásának találja ezt a könyvet. Mert nem olyan újszerűség jellemzi, amelynek tartalmai később kibontakozó irányokban váltak volna jellegadóvá. Ha a kezdő novellista Tamásiról azt írhatta Németh László, hogy „Páratlanul áll ez az alkat az egész magyar irodalomban. Elsorjázom magam előtt a magyar alkat nagy megszólaltatóit: sötét, lezárt lelkek, mint Katonia, szomorkás mókázgatók, mint Csokonai, a lendület révültjei, mint Vörösmarty, méltóságos, komoly alföldiek, mint Arany, de sehol ez a nyájas és fantázia-dús erő, ez a mesék méreteire szabott virágos kamaszság. A magyar természet új megnyilatkozása ő”1 — úgy még inkább áll ez, pontosabban egy részben másféle, de szintén szokatlan, kivételes szemléletmód és ábrázolási technika a Szűzmáriás királyfira. Egyszeri kísérlet ez a mű Tamási pályáján belül is, ami világkép és stíluskifejezés, lelkűiét és hanghordozás világmagyarázat-elvű telj esség be-fo- gásának igényét, szándékát illeti. Az erőfeszítés méretei és dimenziói rendkívüliek: egyszerre kísérlik meg egy néplélek mítoszi világlátásának, valamint e mitikus létfelfogás szerinti sorsának, léttörténetének az átfogását. Egyszerre próbálják meg felmutatni egy koherens mítoszi világkép tartalmait és jelentéseit, és az ennek a szemléleti teljességnek az alapját adó népközösség: a székelység létsorsát. Ez a kettős tendencia feszíti momumentális hatásúvá a mű arányait, de ez robbantja itt szét a regényszerűségnek — mint klasszikus polgári műfaj kritériumnak — a határait is. Már nem tiszta mitikus elbeszélés, mítoszi történet a Szűzmáriás királyfi epikuma: témái, alakjai bensőleg differenciáltabbak, mint a mítosz — általános elvek és uni- verzáliák hiposztázisaként felfogható — motívumai („mitémái”), szerepkörei és tulajdonságtípusai. A mítoszi struktúrát lebontó egyénítés, (polgári) lélektani indi- vidualizáltság tekintetében viszont nem bontakozik ki voltaképpeni regénnyé. „Ezt a témát meg lehet írni szimbolikus sugárzású mesének s meg lehet írni lélekrejtélyt bogozó regénynek. Tamási meseregényt írt belőle. A mesét túlaprózta, elkicsinyes- kedte, a regényt nem fejtette ki, vázlatban hagyta. A mese kijelentésszerű valószínűtlensége s a regény részletekkel indokolt valószerűsége közt bizonytalan szférákban lebeg ez a könyv”2 — írja Németh László erről az általa zavarónak ítélt kettőségről és tisztázatlanságról. „A regényt -nem szabad elköltősíteni. Az époszregény minden hamis műfaj közt a leghamisabb, néhány nagyragyogású kísérlet sokunkat megtévesztett, de nyilvánvaló hogy az igazán gazdag regény görcsösen tapad a prózához ... A regényírás redukálhatatlan eleme mindig is a pszichológia marad”; „a Szűzmáriás királyfi műfajilag a legelhibázottabb írások egyike ... a regény alakteremtő igénye elég gyenge, sztereotipnek ható bábokat állít, akiknek ugyan csak kell bizonykodniok, hogy embervoltukat elhitessék”3 — mondja továbbá Németh. Ezzel némiképpen szembehelyezkedik korábbi vélekedésével, hiszen a Lélekindulás Tamásijáról szólva még hitt az irodalom „visszaköltőitésé”-nek lehetőségében, abban, hogy „Pipiskedhetnek a próza szép lelkei, a magyar regény éposz lesz, a magyar novella elbeszélő költemény, a magyar líra új ritmusok honfoglalása... Nagyon is hatalmas nyelvtradícióink vannak, nagyon is nagy költőlehetőségek csillantak meg titán-eleinkben, semhogy a műfajok európai megoldásaiba belenyugodhassunk.”4 Könnyen feloldható ugyan ez az ellentmondás azzal — s ezt Németh László 534
