Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Elek Tibor: Téblábnyomok a lét homokján (Kolozsvári beszélgetés Mózes Attilával)

Hajdanán — nem is oly régen — még valóban rengeteg kritikát, esszét összeírtam, párhuzamosan voltaim, rendszeres munkatársa az Uinuknak, az Igaz Szónak és a Korunknak. Jó az erőnléteim, munkabíró (ha nem is -szerető) fajta vagyok, s ami a legfőbb: nyilvánosan vállalt bérgyilkossággal és irodalombírálattal lehet a legtöbb ellenséget szerezni. Akkoriban ez szempontként jelentkezett nálam, s mára is megmaradt volna annak, ha nem érezném egyre kisebbnek és kivérzőbbnek ezt az irodalmat. PróZarovat-szerkesztői munkámra is utalva: nélkülöznünk kell Páskándi Gézát, s utána sóira hagytak el barátaim (vagy ellenfeleim): Bodor Adám, Csíki László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Mátyás B. Ferenc, Vári Attila, s még ki tudja, hányán a jövőben. Igazán rangos írók tehát most csak szórványosan jelentkeznek könyvvel, s még az sem menthetne meg egy kiadói évet, ha netalán-tán egyetlen éveben egyszerre jelentkeznék prózával Bálint Tibor, Györffi Kálmán, Mé- liusz József, Molnár H. Lajos, Panek Zoltán, Pusztai János, Sütő András, Székely János és Szilágyi István. Immár az ellenség érzés sem jelent akkora élvezetet, mint hajdanáin, amikor barátaimat is zúgolódásra tudtam késztetni többször leszögezett jelmondatommal: Ha a barátaim nem restellnek rossz könyvet tenni az asztalomra, én sem szégyellem megbírálni őket. Mostanában csak anftyit tehetek, s meg is teszem: kiválogatom a jelentősebb könyveket, s csak ezekről értekezem, évi háromnégy alkalommal; így az sem érvényes már, hogy a kritilkaírás énem rosszabbik, de vélhetőleg szükséges fele. Az esszéírás meg arra való, hogy az ember pallérozottan és fene okosan elmondja véleményét egy jelenségről (erre, olyan formában, ahogyan azt az esszé megengedi, nem való sem a próza, sem a kritika, de — mint láthatod — még az interjú sem), ám nekem mostanában egyre kevesebb mondanivalóm lehet holmi jelenségekről. Maradt volna a szerkesztés, s én volnék a világ legboldogabb rovatszerkesztője, ha ténykedésem alatt bár pótolhattam volna valameny- nyire is ígéretes fiatal tehetségekkel azt az érvágást, mely (irodalmunkat érte az utóbbi években. De nem, nem, mindössze két-három ígéretesebb nevet tudok fölsorolni az általam lindítottak közül. Mindezen túl, bár talán szégyen, de bevallom: szeretem szerkesztőségi munkámat, mert legalább ott jó légkörben dolgozhatom. S most visszatérve a kritikára és a kritikusokra: időnként egy-egy recenziónkban megállapítjuk két prózakönyvről, hogy hasonlatosságuk egy harmadikhoz majdhogynem nyilvánvaló, aztán amikor összefoglalóbb jellegű tanulmányt kell írni egy adott korszak prózájáról, akkor még halvány nyomát sem látjuk holmi erővonalak rendeződésének. Legalábbis én nem. És ezt nem tartom tragédiának, aminthogy a nemzedékek hiányát sem. Különben is: a .nemzedékeket, áramlatokat, hasonló tendenciákat, szemléleti, poétikai elmozdulásokat szerintem többnyire a kritikusok szülik verejtékes munkával, nem pedig a prózaírók „szervezkednék” valamilyen módon. Némelyik kritikus ebben leli föl ügyködésének létjogosultságát; az író meg abban, ha különbözik. Stiláris, módszerbend erővonalak csak nagyon ritkán akadnak, mondhatnám, véletlenszerűen. A téma az, az ábrázolandó lét(feltételek), ami nagyjából és szükségszerűen egyezik. De hát ez már kismillió éve körülbelül így van.

Sztereotip kérdés, de a veled való ismerkedés szempontjából talán nem haszontalan, hogy megnevezz néhányat a magyar és a világirodalomból, akik különösen nagy hatást gyakoroltak rád.

Szerintem a válasznak semmi hasznát nem fogod látni, mert talán mindenkire annyi íróelőd, sőt ikortárs író hat, hogy a végén a sok hatás és „az a kicsi plusz” adja meg a lényegi, egyéni jegyét. Tudod jól, hogy kedvenc íróm Lev Nyikolajevics Tolsztoj, hogy kivétel nélkül szeretem a „nagy oroszok”-at, aztán Stendhalt, Flau- bert-t, meg Reymontot, Iwiaszkiewiczet, F. Scott Fitzgeraldot, Styront, Faulknert, Julien Greent, Lowryt, Gamus-t, Márquezt, Joyce-ot, Kflezát, vagy a XX. századi magyar irodalomból Németh Lászlót, Mészölyt, Örkényt, Déryt, Ottlikot, de hogy nyilvánvalóan hatottak rám, azt nemhogy állítani, hanem kimutatni sem merném, aminthogy — vélem — senki sem mondhatná, rajongásom ellenére sem, hogy tolsz- tojánus eszméket dédelgetek írásaimban. Talán a faulkneri szerkesztésmód ... Nem tudom, zavarban vagyok.

522