Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR 75 ÉVES - Szepesi Attila: Álom az őskorról (Weöres Sándor: Mahruh veszése) (esszé)

pontosan így nem létezett, de valahogy mégis utalni kell rá, a jelek saját törvényeit követve, s az emberi közlés rabláncában sínylődő határtalan képzelet kényszerűen dadog — a szavaik mégis hordoznak valami visszakereshető üzenetet, mélyükön képek gyútoak — a költő félálmát próbálja mondani, melyben ő éppoly idegen, éppoly véletlenszerű megragadott ja az alkalomnak és a pillanatnak, mint akihez beszél. Amit' mond, nem tényszerűen, nem dokumentumként értendő, valamiképp az ősvilágok hullámhosszára próbál hangolódni, az akkori világ szerkezeti rendjére, lüktető ritmusára, a zenére, ami továbbvdbrál a levegőben, az üres tér pulzálásá- ban. Henoch Apokalipszise, Swedenborg látomásai, Blake néhány formátlan vers- monstruma, melynek széleit az őrület vizei mossák, mind az elveszett világról beszélnek, álom, látomás, képzelet és téboly egymást átszövő realitásáról, ahogy ezt teszi Weöres Sándor aliig-megközelíthető, egészen otthontalan gyászéneke is, a Mahruh veszése.

Aligha van mégegy magyar költő, akit az ősikor annyiszor megkísértett volna, mint éppen Weöres Sándort. A Bolond Istók, A föld meggyalázása, a Venus és Tanhuser, A Bab el Mandeb-en — hogy csak a legismertebb művek közül említsek néhányat —, ha más és más vonatkozásokra helyezve is a súlyt s olykor át- meg átszőve korszerű utalásokkal (korszerű—kor-szerű), valamiképpen mind az elveszett világról beszélnek. Az elveszett világról, ami megmaradt. Mert semmi nem vész el egészen, megváltozik a forma és átalakul a szerkezet, megújul rend és zene, de megmarad, új alakot öltve az anyag és a szellem álma. És e kettő mindig önmagát álmodja, de úgy, hogy álma mélyén a másik fénylik föl. „Alusznak az elsüllyedt városok: / Svankélan, Cirpan, Tenuitian, / jáspis Lamú, márvány Tiün-Kuin, / déltáji jéghatáron őrködő / Mejáj-Vivi, soktornyú Vejvita / hol a szerelmes kétszer élhetett, / örök tudás pávája, Namru-Kor / — ki tudja, hány és hol? ki tudja mind? — / a dajkáló, kék, selymes ár alatt / álmatlan álmodik Gondvána föld / s fölötte álmos árboc hajladoz...” — írja a Bab el Mandeb-en hajókázva a messzi kelet felé, alátefcintve az Indiai-óceán hullámaiba, elsüllyedt földeket, városokat idézve emlékezetébe, tornyok elnémult harangszavát és piacok nyüzsgését, hadak vonulását és szerelmesek rejtőzését, melyeknek és akiknek életéről jó, ha mitikus híradások szólnak, s jó, ha maradt némi jelük, ha más nem, egykori létezésük ténye.

Távolabbi világba vezet a Mahruh veszése, nem a földi terek őshomályába, nem a földi mítoszok tarka nyüzsgésébe, a követ-megmunkáló, kultúrát-hozó héroszok közé, nem a fémet és a zodiákus körét megálmodó ősök közé, hanem Olyan messzi világba, melyről az említett Svankélan-i és Namru-Kor-i embernek is csak sejtelme lehetett, vagy még az sem: idegen bolygórendszerbe, mely rég megsemmisült, melyre csak az ősköltő emlékezhet, a hideg űrből szűrve ki álmában az egykori zenét. Persze az ősköltő — a mindenkori ősköltő — sem csak emléktelen emlékező: valamiképp személyesen is jelen van az elveszett világ elmerült díszletei közt, amennyiben az egyetlen Személyiségből részesedik. Amit mond, felidéz, álmodik: húsából és véréből való, hisz maga is átélt a földön örömét és tragédiát, ünnepet és hétköznapot, kataklizmát és idillt, menekülést és mámort, s amit lát és láttat, a maga élményein át láttathatja csak, a maga szájával és szavaival mondhatja, mert képtelen másképp maga köré eleveníteni az ősvilágot — a mindenkori ősvilágot —, hogy az újra átélhető és felidézhető, tárgyaiban valósággal kitapintható legyen, személyes és egyszeri.

A költő őskor-élményének eredetét most ne firtassuk részletesebben. Erre itt különösebb szükség sincs, meg — valljuk be — a képességünk sem elegendő hozzá. Közismertek azok a szálak, melyek Weöres Sándort Várkonyi Nándorhoz, Hamvas Bélához fűzték. Egyiküktől inkább a tárgyi, másikuktól a szellemi őskor élményét kapta, de — tegyük hozzá — ő nemcsak engedelmes tanítványa volt idősebb kor- és pályatársainak, hanem egyenrangú szellemi partnere is, aki a közös forrásokból merítette tudását, olyan forrásokból, melyek felé, a mesterek útmutatásán túl, alkati adottságai is terelték. Talán kevésbé közismert, hogy Weöres már ifjúkorában foglalkozott álomá világokkal és azok nyelvével, egész városokait rende507