Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR 75 ÉVES - Vasadi Péter: A szó szertartó mestere (esszé)

Milyen naiv, de tudálékos, a műhöz is és önmagukhoz is bizalmatlan kérdezők ülnek olykor a költők elé! Az ember hol mosolyog, hol meg morog ilyen kérdések hallatán: Milyen érzés költeni(!)? Mit érez, amikor leír egy szép hasonlatot? Ha nem őrjöngenek magáért, ugye, azért nem búskomor? Mi egy vers értelme? Egy szonett tartalma? Nem magyarázná meg, hogy...? Mintha a verset csak tripla pelenkával és ülappel a szék fölött lebegve lehetne megírni! S mintha az érzés, az a farkcsóváló, negédes, rojtosszájú, élmény-maszatos ÉRZÉS lenne a legfőbb dolog a világon, az én dicső érzésem, amely kiemel a szürke tömkelegből. A szószátyár dilettantizmusnak persze, amely semmit sem ért, semmin sem csodálkozik, legföljebb áj üldözni szeret, semmit sem becsül, következésképpen semmin sem töpreng, és valójában semmiféle nemes dolog nem érdekli, csak az, ami fényes, habos, puha, édes és illatozik, amit rögtön be lehet kapni, szét lehet kenni, föl lehet tűzni, a szószátyár dilettantizmusnak persze az érzés a legfontosabb a világból, mert olcsó, terjengős és ellenőrizhetetlen. A költő pedig — finoman szólva — tesz az ő érzésére. Neki föladatai vannak. Akaratlan terve és pillanatai, amelyeket mellesleg akarnia is kell. Tettei. Munkája. Felelőssége. Humora. Kínja. Dühe. Vallomása. És „marha-nagy” szeretete, amely semmiben sem hasonlít az érzésre. Inkább arra a szex- táns-nyílásra, amelyet rázár a világra. A szívére, amely sokkal nagyobb a szívénél. A szavára, amely szétszáll, mint a pernye. A csöndjére, amelyet érteni talán nem, de tisztelni illik.

Ez a csönd, ez a homály W. S.-nak „Egykedvű, nem bő, nem szaros, / ősidő óta otthonos.” Tetszenek már érteni, milyen tiszta, milyen egyszerű az a homály, melyben megül a költő? S mennyire nemcsak az övé, hanem mindnyájunké? Mintegy elő-üli nekünk a magunkét, ö aztán különösen nem magyaráz. Nem is tud. Mond valamit a föltett kérdésre, sohasem azt, amit „kell”, hanem ami épp a kérdés elhangzásakor a fejében van, és kész. Így mond igazat. Talán csak így mondhat igazat. Biztos vagyok benne, hogy minden egyes válasza helytálló, sőt odavaló, csak éppen a kérdezőnek kellene megnyújtania magát, hogy kérdésedtől elérjen a válaszig: éppen ez az a távolság, amely a világ átmérőjét adja. W. S. válaszai a versek. Mindenre; az élét, a lét, a forgandóság, a halál, a sors, a szerelem, az igazság kérdéseire. Csa- csiság külön kérdezgetni azt az embert, aki folyton válaszokon töri a fejét s megtölt egy hosszú könyvpolcot a szebbnél szebb, tehát jobbnál jobb válaszokkal a versköteteiben akkor is, ha senki sem kérdezi.

Talán így kellene őt kérdezni: Mondja, kedves W. S., mivel szokta tölteni az idejét? „Ülök a napsütött falon / s egy árnyékon gondolkodom.” Ö, értem, nagyon is értem! Ugye, nyilván ön is ismeri a tiszta örömet? „Ma született gyermek, / a világ ismer meg! // Ó fényességes / ó békességes / ó dicsőséges / Karácsony!” Hm. Érdekes. És milyennek tetszik látni a világot? „Ölomszínű a tenger, / jeget csapdos az áradat, / hogy a part belécsikordul.” ...Ilyennek látja, érti, kedves? Ilyennek: „belécsikordul”. Ismételgesse csak ezt a pompás fiatal-farkas-igét, és meg fogja érteni.

*

W. S. azért tud ilyen pontos válaszokat adni oktondi kérdésekre is, mert az a véleménye, hogy „Az élettől részeg a megfigyelő.” Vagyis a lényeget látja. Talán épp a lényeg iránti nagy kíváncsiságuk vezette el W. S.-ókat P. J.-sal együtt kb. másfél évtizeddel ezelőtt Svájcba, ahol egy szép völgyben ,meglátogatták a Valsainte-i karthauzi kolostort. P. J. az akikord főszerkesztője kérésére előadást tartott erről az út- jukról abban a szerkesztőségben, amelyben dolgozott. Kis asztal mögött ült s nagy hévvel, Villámló kézmozdulatokkal el is játszotta, nemcsak elmesélte svájci kalandját. E sorok írója élesen bevéste azokat a mondatokat és képeket, a W. S.-ról mondottakat is. Elsőnek P. J. lépett be a kolostor kapuján s nyomban „beleakadt” a bőr- kötényes, bő fehérszürke köpenyben álló kapus testvér tekintetébe.

P. J. nekidűlt az asztalkának, előrehajolt s ezt mondta: „A szeme színe volt megdöbbentő. Értitek? Barna volt, de mintha szürke lenne. Vagy sötétzöld, igen,

503