Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR 75 ÉVES - Döbrentei Kornél: Hamvas örökkévalóság, avagy a minőség etalonja (esszé)

tűzdelt korszakokban is, amikor a hatalom kapkod (hogy miért, azt most nem firtatom), kampányokban „vezeti föl” irányait, egyszóval következetlen. Egysíkú politizálásra kényszerítené a művészeket (lásd a sematizmus éveit), hogy aztán az ellenkezőjére váltson: arra a képtelenségre törekszik, hogy a politizálás kizárólagos jogát csak magának tartsa fent, monopolizálja, megkérdőjelezve alapkérdésekben az irodalom illetőségi körét. Nyersen fogalmazva: elvárja, hogy az irodalom ne szóljon bele a politikába, a politika viszont továbbra is beleavatkozhat, drasztikusan is, ha úgy tartja királyi kedve, az irodalom ügyeibe.

Bizonyos időszakban az tűnik politizálásnak, netán szembenállásnak — ezt így mindig az ügyeletes hatalom veti fel —, ha valaki nem politizál, úgymond nem teszi le a garast.

Némi igazság van ebben, bár Weöres Sándor, a maga sajátos módján soha nem rejti véka alá, mit gondol. (Milyen irdatlan mélységeket hordoznak például a Mese című vers játékosnak tetsző sorai: „Én is hegy, / te is hegy, / nekünk ugyan egyre- megy.” A világ évezrediek óta tartó „kettévágottságának” és szembefordulásának értelme, értelmetlensége, a kettős gócú világtörténelemnek, mint helyzetnek folytonos ismétlődése, az óriások nemzetekfölötti különös különbékéje — hogy csak néhány gondolatot jelezzek abból, számomra mi minden húzódik meg a már-már cinikusnak ható szavak árterében.

Micsoda filozófiai, politikai tartalmak fogalmazódnak meg itt konkrétan! Elég csak a két hegyet a szuperhatalmakkal behelyettesíteni, s akkor ebben az összefüggésben egészen más távlatot s egyben up tu date jelentest nyer ez a két sorocs- ka is: „Ordítanak ordasok: / össze ne morzsoljatok!”

Weöres Sándor nem ismer el más kényszert, mint a belüliről fakadó teremtenä- vágyás kényszerét, az ihlet mindenség-kisajátító erejének követelését. Az őszinte, csorbítatlan megnyilatkozás jogát és kötelességét. A gondolatok démonikus zsarnokságát: ilyenkor úgy tetszik, ő a „cifra szolga”, nem a vers. Aztán váratlan fordulat: „hol a kincs, ami nincs”? Nálam! — kiált fél gyermeki örömmel és máris ő országol egy szinte beláthatatlan tágasságú birodalom uraként.

Nálunk nemegyszer alakult ki olyan politikai helyzet, amelyben a Weöres-féle szellemi autonóm köztársaság jelenléte rendkívül ingerelte a helyzet urait, hát kitartóan csökött elmék tettek róla, hogy szüneteljen. Ám kisugárzását nem lehetett betiltani. Aztán menetrendszerűen később is indítottak ellene kampányt, bár az hamar kifulladt; más vállalkozók nem lévén, az irodalom újsütetű fél- és alvilági törpéit eresztették rá, nem bírtak vele, már a nagylábujja meglakadt a torkukon, ö persze nem védekezett és nem 'támadott, csak szelíden válaszolt.

Remekművekkel. Azóta is a legnemesebb, leghatékonyabb módon politizál: páratlan becsű opuszokat ír. Ismeretlen utakat fedezett fel, és hál Istennek teszi ezt ma is, új megközelítési pontokat jelölt ki, nyelvi lehetőségeket tárt fel az (egyetemes és a magyar költészet számára egyaránt. Életműve a minőség etalonja.

Nem egészen evilági sugallatok, szellemi áramok centrumában él, nem lehet lehúzni a sárba, nem lehet röghöz kötni. Igaz, soha nem hagyta az általa — szerintem könnyedén — fölvitt sziklát visszagurulnii; ez a tündérléptű Sziszifusz kecses eleganciával, erőfeszítés nélkül játszik a legrettenetesebb súllyal. Ember a minden- ségben, és a mindenség egy virágkehelyben.

Versei olvastán az az érzésem, hogy a dimenziókat fölszabadító ihlet és a meglelt lényeg-jelentés szaivakibaöntése, a képzelet és a kimondás között mintha nem léteznék evilági küszöb, magától értetődő természetességgel folyik át a szavaikba a tartalom, vagy inkább születnek a szavak a mondanivalóhoz. Mintha a nyelv nem „csak” a második jelzőrendszer volna, mintha Weöresnél nem tátongna akkora szakadék írás és leírandó, jelentés és látvány között. Mintha nem lenne nála a nyelvnek gravitációja: bármikor, bármit, bárhogyan képes kifejezni, megjeleníteni.

Költeményei közt tallózva egyszerre csak arra eszmélek, hogy -közvetlen, privát, ám rám is tartozó, valamiként közérdekű párbeszéd folyik itt az univerzummal, melyben újrakezdések szervesen összefüggő végtelen sorozata az idő: hamvas örökkévalóság.

492