Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Joszif Brodszkij: Beszéd a Nobel-díj átvétele alkalmából (Pálfalvi Lajos fordítása)
így hát engedélyezhetek magamnak néhány megjegyzést — lehet, hogy zavarosak, következetlenek lesznek és rendszertelenségükkel meghökkentik önöket. Az idő rövidsége — gondolataim összeszedésére nem jutott több — és a foglalkozásom azonban remélem megvéd, legalábbis részben attól, hogy szemrehányást tegyenek nekem, amiért kaotikusán fejezem ki magam. Az én foglalkozásommal ritkán tart igényt a szisztematikus gondolkodásra az ember, legrosszabb esetben a rendszerre tart igényt. De azt törvényszerűen kölcsönzi valahonnan: környezetétől, a társadalmi rendtől vagy a kiskorúaknak rendszeresített filozófiai oktatástól. Semmi sem győzheti meg jobban a művészt arról, milyen véletlenszerű az anyag, amelyet ilyen vagy olyan — akár tartós — cél érdekében használ, mint maga az alkotás folyamata. A versek, Ahmatova szavaival, valóban a szemétből nőnek ki, a próza gyökerei sem nemesebbek. II. Ha a művészet tanít valamire egyáltalán i(mindenekelőtt — a művészt tanítja), akkor az nem más, mint az, hogy az emberi létezést a magánszférába utalja. A magánkezdeményezés e legősibb és legjellegzetesebb formája akarva- akaratlanul az individualitás, az egyediség, az elkülönültség érzetét erősíti az emberben, társadalmi lényből személlyé változtatja. Sok mindent meg lehet osztani: kenyeret, ágyat, meggyőződést, szeretőt — de verset, mondjuk, Rainer Maria Rilke versét nem lehet. A műalkotás, így az irodalmi mű, ezen belül a költészet tété á tété fordul az emberhez, közvetlen kapcsolatba lép vele. A közjó védelmezői, a tömegek vezérei, a történelmi szükségszerűség hirdetői épp ezért nem szeretik túlságosan a művészetet, beleértve az irodalmat, azon belül a költészetet. Mert ahova belép a művészet, ahol verset olvasnak, ott közönyt és többszólamúságot találnak a várt egyetértés és egység helyett, a tett- rekészséget pedig felváltja a nemtörődömség és az undor. Más szóval, a nullát, amellyel a közjó védelmezői és a tömegek vezérei akarnák operálni, a művészet átrajzolja — „pont, pont vesszőcske / készen van a fejecske” —, minden nullát emberi arccá változtat, még ha az nem is minden esetben vonzó. Baratinszkij, a nagy költő önmagáról és múzsájáról .szólva azt írja, hogy „arckifejezése különleges”. Ebben a különleges arOkifejezésben .bizonyosan benne van az individuális lét értelme, hiszen erre a különlegességre mintegy genetikailag fel vagyunk készítve. Függetlenül attól, hogy az ember író vagy olvasó, feladata mindenek előtt az, hogy a saját életét élje, ne azt, amit kívülről rákényszerítenek vagy előírnak neki, legyen az bármily nemes, hiszen mindegyikünknek csak egy élete van, és jól tudjuk, hogyan végződik. Kellemetlen /lenne, ha ezt az egyetlen esélyt idegen külső, idegen tapasztalat ismétlésére, tautológiára .pazarolnánk — ez annál inkább kínos lenne, mivel a történelmi szükségszerűség (hirdetői, akiknek a felbujtására, az ember kész ráállni erre a tautológiára, nem fekszenek vele együtt a sírba és köszönetét sem mondanak. A nyelv, és úgy gondolom, az irodalom is ősibb, szükségszerűbb és tar- tósabb a társadalmi szervezet bármely formájánál. Az irodalomban gyakorta kifejeződő felháborodás, irónia vagy közöny az állam iránt lényegében az állandó, jobban mondva a végtelen reagálása az ideiglenesre, a behatároltra. Mindenesetre, amíg az állam megengedheti magának, hogy beavatkozzék az irodalom dolgaiba, az irodalom is megengedheti magának, hogy beavatkozzék 482
