Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Szakolczay Lajos: Magyar író Ausztráliában (Domahidy András prózájáról) (tanulmány)
SZAKOLCZAY LAJOS Magyar író Ausztráliában DOMAHIDY ANDRÁS PRÓZÁJÁRÓL Elveszett múlt Két regény és fél tucat elbeszélés alighanem elég arra, hogy megállapíthassuk: az ausztráliai Perthben élő Domahidy András prózája számunkra is érték; önálló, senkivel sem összetéveszthető világ — egyéni (szatmári) ízekkel, idegenben is megőrzött zamatokkal. Hát még ha a Vénasszonyok nyarával (1969) s az Árnyak és asszonyokkal (1979) ígéretes tabló egyszer regénytrilógiává fog kerekedni! Akkor lesz csak igazán látható, hogy a lassú, „körülményes” készülődés nem a tanácstalanság jele, hanem nagyon is tudatos írói munka eredménye. Ebben az lalktív „holtidőben” — a két regény közötti időszakot is vehetjük ilyennek — az erőgyűjtésen kívül valójában az elbeszélő formációk harca zajlik. Az író új és új szerkezetet keres és próbálgat, s anélkül, hogy föladná korábbi értékeit: múlt iránti vonzalmát, amely nemcsak nosztalgikus visszavágyódás a kiűzetés mellett is valaha biztonságot adó éden- be, hanem az emigráns otthonosság'tudatát elmélyítő, a boldogságkeresést abból eredeztető háttér, egyre jobban la modern próza idő- és térszemlélete izgatja. Az Árnyak és asszonyok több szálon futó cselekménye (még egy harminoas évekbeli filmsiker, Carné Táncrendjének némely epizódja is ideemeltetett), belső monológjainak egymással vitázó hangja, a filmszerű áttűnéseket biztosító montázstechnika mind-mind azt a fejlődést hivatott megmutatni, amely a dokumentatív hitelességű „életrajz” lineáris építkezésétől idáig vezetett. A két regény írói látásmódja közti különbség nem jelenti egyben azt, hogy a későbbi születésű mindenben fölötte áll az elsőnek. De azt igen, hogy Domahidy szemlélete — értéket őrző erkölcse ugyanaz — bonyolultabbá vált; az idegenben töltött hosszú távoliét már nemcsak régi értékeket tartósít, hanem — élve a több hazában is honos ember keserítő/mámorító otthonosságtudatával — újakat is teremt. Vagyis a múltőrző szerep aktivizálódik, a jelen része lesz. Ez a fejlődést sugalló változás létrejöhetett-e volna akkor, ha — miként egyik recenzense mondja — az író „a fejét a múlt arany ködébe vagy az ausztrál sivatag homokjába dugja”? Aligha. De félre a tájékozatlan ember sértegető „tréfájával”! Ausztrália van annyira távoli földrész, lakossága oly sok nációból összetevődő „idegen”, hogy az, aki magyar irodalommal kíván foglalkozni, mi több: magyar írónak érzi magát, nyugodtan hagyatkozhassak lelkiismeretére életműve formálásakor. Domahidy több mint másfél évtized előtti regénye, a Vénasszonyok nyara nam mond mást, mint a második világháború utáni hazai évekét egyre érzékenyebben szemlélő történelemtudományunk: a változással — itt nem csupán egy életforma fölőrléséről van szó — hallatlan értékek mentek veszendőbe, szakíttattak ki a nemzet testéből. Ha klasszikusaink ítéletét nézzük — Móricztól Bánffy (Kisbán) Miklósig hosszú a sor —, semmi kétség: a halálraítélt osztályok búcsúja szükségszerű volt, egy roskatag társadalmi szerkezet kiáltott változás után. Csakhogy változás többféle van: a „bölcsebb” az — ehhez megfelelő történelmi körülmény is szükségeltetik —, amikor az értékrongálás helyett az értékek átmentéséé a főszerep, hogy ne kelljen mindennek az építését elölről kezdeni. A Vénasszonyok nyara: elveszett múlt, 1945 őszétől 1947 őszéig tartó haláltánc. Méltósággal viselt haláltánc, hiszen krónikása az laz író — a regényben Becsky Pál az alteregója? —, aki az elítéltek oldaláról, többszáz éves ősökét maga mögött tudva, próbálja meg ábrázolni iá kényszerű véget. Belülről és szívet fájdítóan, s ugyan474
