Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Radics Péter: Változatok hatalomra és humánumra (Kulin Ferenc történelmi játékai)
RADICS PÉTER Változatok hatalomra és humánumra KULIN FERENC TÖRTÉNELMI JÁTÉKAI Történelmi drámáink legjobb hagyománya, Németh László, Illyés Gyula, Száraz György vitadrámáinak intellektuális izzása, nagy tárgyismerettel kontrollált esszé- isztikus hevülete éled föl Kulin Ferenc A bukásunk lesz a vesztetek című drámakötetében, melynek darabjai (egy nagyszabású filmforgatókönyv, egy megvalósult tévéjáték szövegkönyve és egy tragédia) joggal kapták összefoglaló címül az egyik főhősnek, a haldokló Kölcseynek végső fenyegetettségében mondott szavait; mindhárom mű főszereplője ugyanis egy-egy béketábor elbukó vezére, aki a hatalom megszállottáival szegezi szembe a milliók érdekeit. Föltűnő persze, hogy ezek az érdekek sosem egyeznek a dinasztiák, a birodalmak, sőt — Kölcsey korára már érvényes e fogalom — a nemzetek érdekeivel sem. Kölcsey a tragédiában a manipulálható, szűkebb érvényű s iimmár Bécs fegyvereként forgatott nemzetfogalom helyébe a hazát állítja, mert úgy érzi, csak ebben a keretben helyezhetők el a nincstelenek milliói, akikre gondolva a másik darabban a „békíthetetlen” Janus Pannonius föllázad Mátyás király ellen, illetve a III. Béla korát idéző játék főhőse, a király nevelője és tanácsadója föllép a kívülről támogatott hatalomra törekvőkkel szemben. Hogy miért mindig a hatalmi formációk a rosszak, miért nincsenek adekvát keretei a reformerek, a szociális igazságért küzdők szándékainak, végső soron történet- filozófiai kérdés, amelynek Imeg válaszolásához a történelmi játékok legfeljebb néhány szempontot adhatnak. Így például a hatalom lélektanához tartozik, hogy „aki szüntelenül országos ügyekbe ártja magát;, annak az akarata előbb-utóbb eltompítja szellemét”. (Mi lettünk volna?), illetve hogy mikor az „ideák emberei” és a „hatalom emberei” kölcsönösen egymás által szereznek befolyást, „idea és ember egyaránt veszedelmesen torzul a., közvetítés során” (Kölcsey). Az eszmék fanatikusai éppolyan veszélyesek, mint az akarat megszállottái: a koncepcionális népboldogítókkal szemben — legyenek azok valamely birodalom vagy ideológia támaszai — a történelmi játékokban mindig makacs realisták kerülnek elvi és erkölcsi fölénybe, akik már-már „földhözragadt” módon ragaszkodnak a hétköznapi emberek valóságához. Ahhoz az egyszerű tényhez például, hogy „jólbíró lakosokban áll az ország gazdagsága”, vagy ahhoz a csak látszólag flagelláns szemlélethez, hogy — miután az ember úgyis eredendően bűnben él — nem a bűn csíráit kell figyelni lelkűnkben, hanem inkább a türelem csíráit érdemes megkeresni és nagyra növeszteni. Vagy még egyszerűbben, ahogyan a bosnyákok patarénusokkal „cimboráié” bánja mondja: élni kell megtanítani az embereket. A dogmatikus, „aritmetikus” gondolkodás előbb-utóbb egy táborba gyűjti a fanatikusokat és a despotákat, ahogyan a birodalmak „bemozdulásai” is magától értetődően a reakciót támogatják. (Frappáns példa erre a Kölcsey-tragé- diában a Metternich és Kolowrat kormányzati vitáját eldöntő cári üzenet.) Talán a bátyja ellen készülő, atyja francia-bizánci orientációját támadó András hercegnek vannak a legegyértelműbb elképzelései a hatalomról: véleménye szerint a gyenge uralkodó éppúgy kiszolgáltatja népét, ha nem siet oltalmat keresni az erősebbnél, mint a hatalma teljében levő, aki elmulasztja hódításokkal gyarapítani országát. A bölcs, krónikaíró tanácsnok, a király bizalmasa ezzel szemben a szuverenitás biztosítékát épp abban látja, hogy „se hódoló, se hódító ne legyen a magyar”. Hogy ez a feltétel mikor és hogyan teljesülhet, az örökös hintapolitika meddig mehet el, arra a darab inkább csak erkölcsi értelemben ad választ, a tanácsnok Andrást feddő szavaival: „Te nem az országnak, csak magadnak kívánsz nyugalmat, mert szomjazod a kívülről védett hatalom könnyű mámorát.” Béla király halála a darab 472
