Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Csiki László: Hol találkozik az Olt és a Maros? (regényrészlet)

lógó szerszámmal dolgozott rajta. A kéz meg-megrándult, kaparászott a mama combján, vagy az öle felé araszolt. Emiatt el-eicsúsztak rajta az éles szerszámok, és felsértették a körömágyat. Jenő bácsi ilyenkor szájába kapta az ujját, bohóckodva szívta, és tele szájjal dünnyögte, hogy mindjárt elájul a vértől. Azt szeretné, akkor megölelnék. Azt mondta, anyának kellene szájába vennie az ujját, attól nyomban meggyógyulna, ö is volt kisgyerek, nemcsak én, aki nézem, és Róza néni akkor tényleg megszopogatta a bibis ujjait. Engem meg rázott a hideg a szoba sarkában.

— Jenő bácsi — mondtam a trafikban —, nem szeretem, ha hozzám nyúlnak. Ne tessék megérinteni, kérem.

Elvette kezét remegő lapockámról, és elrejtette a nadrágzsebébe.

— Meg vagyon értve — monda. — Fiú vagy. Leköpsz, vagy elküldesz a mamámba?

— Rakjunk rendet — mondtam. — Azt hiszem, ma bejön apa. ö Plugárt szív.

— Van itt neki Virginia.

— Van még Plugárunk? — kérdeztem. — Sok kell. A hegyre is csomagolunk neki.

— A hegyen van most apukád?

Ez a kérdés éppen olyan értelmetlennek hatott, mint az a kettős szó, hogy terchea-berchea. Azt is hallottam egyszer, talán Gogutól. Bár lehet, hogy Elzász- Lotharingia néni mondta, hogy így megy a világ, átabotában.

Elég erősnek éreztem imiagam a félhomályban, mégsem bírtam nekikezdeni a a padláson kigondolt történetnek, amelyikben apa puskásán felmegy a hegyre, inkább a Plugár-csomagokat keresgéltem. Jenő bácsi nézett, amint a pult alatt matatok. Félretoitam a polcokon felsliktolt dobozokat, de csak fél kiló cukrot és két kiló málélisztet találtam mögöttük, aztán egy borotvát. Itt is volt egy, és erről sem tudtam, mire jó.

Vásárló szál se jött, mind felvonult és kiabált a Repülők terén, a felöltöztetett traktorok mögött, ahol a teherautók is kieresztett inggel jártak, lobogott rajtuk a vörös és kék vászon. Ehhez kellettek a fehérek, amik az udviarhölgyeken is lobogtak.

— Apád most mit csinál? — kérdezte Jenő bácsi, miközben végre felhúzta helyettem a redőnyt, és ügyet sem vetett rá, hogy kajtatok a készletében, pedig azt úgy féltette, még a léghuzatra is rászólt, nehogy leverje az álcázó, könnyű dobozokat a polcról. Vagy csak nem akarta -látni, mit csinálok, mert akkor rám kellett volna kiáltania, s én netán visszafeleselek.

— Harcol. Apa küzd.

— És most éppen miért harcol az apuka? — kérdezte az ajtóból, amelyiken bejött az ünnepi fény.

— A demokráciáért, biztosan. Maga nem tudta?

— A mamád másról beszél nekem éjszaka. Más dolga van.

— Tudom én, mit csinálnak ott maguk — mondtam.

öt Plugár-csomagot -találtam a pult alatt, és egy ív barna papírt, abba csomagoltam a Plugárokat, a borotvával együtt, s eközben legalább nem kellett tovább mondanom, amit elkezdtem.

— A borotvát ne tedd be neki — mondta Jenő bácsi. — Csirkevágáshoz használom. Csorba.

Azért becsomagoltam a borotvát is, gondoltam, elég erős hozzá az apa szakálla.

— Tényleg itt sündörög megint, Tibi? — kérdezte a Jenő bácsi. — Mármint az apád.

— Meg tetszik látni. Mária néni látta már, a piacon.

— Az lehet. Az én anyám még Szűzmáriát is látta. Ügy mutatkozott be neki, hogy a nővére. Egyébként ők ketten, a nővérével, bejáratosak a mennyországba. Úgyhogy még a földgolyót is látta anyám, kívülről, messziről. Azt mondja, le vagyunk födve egy üvegburával. Na, végre! Ne adj isten, hogy levegyék rólunk a fedőt, mert mind elrepülünk innen, elfúj a szél. Egy magyar se marad a világon, mert nem is erre a világra való.

419