Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Csiki László: Hol találkozik az Olt és a Maros? (regényrészlet)
Mindenki halkan beszélt, akár egy főhivatal óriási előcsarnokában. Az asszonyok elcsigázottnak hatottak, a kirakatok párkányára ereszkedtek és lábfejük kifordult. Kezük üresen lógott, a virágcsokrokat, apró papírzászlókat ölükben tartották, és nem nyúltak értük, ha leestek kifordított két lábfejük közé. A kivezető mellékutcákat autóbuszok torlaszolták el, néhányból 'rendőrök néztek ki az ablakon, aztán a várakozókhoz hasonlóan lehajtották a fejüket, kezüket bámulták, abban valamit. Lehet, hogy kártyáztak ők is, mutyiban. Az ismerősök közül elsőnek Elzász-Lotharingia udvarhölgyet pillantottam meg. Megfiatalodott, feje körül eltűnt a hajkoszorú, nagy szalmakalapja alól fülönfüggője se látszott, ha viselte egyáltalán, most, hogy tüntető proletárként vendégszerepelt. Hímzett kötényt viselt, kivarrott vállfős inget, és nem nézett ránk. Lábához eresztve a jelszavas tábla: hólapát a kánikulában. Körülötte ott álltak, felszegett állal a többiek, az udvarhölgyek mind, laza kis tokájuk megfeszült. Indulni készültek valahova, látszott, de azért talán mégsem Párizsba. Mégis úgy álltak ott, mintha egyenest odáig ellátszana, héthatáron át. Tekintetüket követve, messzire el lehetett volna menni, akár a vas-sineken, a Repülők teréig legalább, ahova vezettek is sínek. Hiába utasítottuk ki őket, fist voltak, tudták a helyüket, és a dolgukat, mint mindig — suttogta nekem Jenő bácsi. Számomra a madámok mégis inkább úgy néztek ki így együtt, akár egy öregház népitánc-csoportja. Tüntettek a demokráciáért az udvarhölgyeink, hogy többnek lássák a nép. Ezt is Jenő bácsi mondta, halkan, a válla felett. Nehezen furakodtunk át a laza tömegen, senki nem húzta maga alá a lábát. Az utca túlsó végéről mozgás indult, karszalagos férfiak jöttek, fojtottan kiabálva, nyomukban elrendeződtek a sorok az úttesten, a síneken, az udvarhölgyek is beálltak a falvakból berendelt partasztasszonyok közé, a sapkás, kendős fejek fölé lendültek a nyeles fényképek, táblák, inogtak még egy kis ideig, aztán megmerevedtek a levegőben. Most már kényelmesen haladhattunk volna a megürült járdán, Jenő bácsi mégis libickelve osont a fal mellett, apró ugrásokkal lendült át a vizeletfoltokon, kerülgette az üres üvegeket, zsíros papírokat, amikből imént még gyerekek csipegették a kihűlt reggelijüket. A nagyobb gyerekek most anyjuk kezét fogták a sorban, öcs- csüket, húgukat a karszalagos férfiak intésére nyakukba ültette az apjuk, vagy egy idegen férfi. Mindannyian álmosnak látszottak, akárcsak én. Néha hátulról beleütköztem az ugráló Jenő bácsiba, olyankor éreztem, hogy izzad, pedig még nem hengeredett ránk a síkvidéki meleg a tenger felől. Egyszercsak másvalakinek is nekimentem. Karszalagos férfi állt előttem, fegyverzsír-szagúan, társa Jenő bácsit fogta, de úgy, hogy több napon át virító kék karszalag nyomát hagyta karján a marka. Jenő bácsi bábuként pörgött erre-arra a kezei között, teljes sebességgel hadart, mint a rádióban a messzi törpék, vagy ő maga a trafikban, félrészegen. Végül sikerült zsebéhez férkőznie, és előhúznia az igazolványát. Mehettünk tovább, trafikot nyitni, nem kellett felvonulnunk a többiekkel. Nekünk az volt a feladatunk, hogy kikészítsük számukra a cigaretta-csomagokat, mire az ünnepség véget ér, és felhúzhatjuk a redőnyt. Mellékutcákon nem mehettünk, az autóbuszok miatt, csak a nagy tér szélén sikerült megkerülnünk a gyülekezetét. A téren éppen óriási vörös dobozokba bújtatott traktorok haladtak át, első sebességben, azokon is sötét ruhás, overallos vagy nép- viseletes alakok álltak, mint a mellékutcákban, csak éppen mindenféle szerszámot fogtak a kezükben, a szövőnők többnyire csavarkulcsot. Az egyik önjáró piros doboz mögött az udvarhölgyek vonultak, lassan riszálva lapos szalmiakalapjuk alatt. Most már mindenki frissen kiáltozott, amint a mellékutcákból kikerült, lengették a virágokat, kis zászlókat. A nyeles fényképeket és táblákat nem lengették. Szép volt, olyannyira, hogy féltem tőle egy kicsit. Jenő bácsi mutatott egyszer ilyen jelenetet egy régi fényképen, azzal, hogy erről nem szabad beszélni, mert baj 417
