Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre (Tóth Judit: Személyazonosság, Takács Zsuzsa: Eltékozolt esélyem, Rakovszky Zsuzsa: Tovább egy házzal, Parti Nagy Lajos: Csuklógyakorlat, Zalán Tibor: és néhány akvarell) (kritikák)

zésnek, a trükknek, szócsavarásnak, a hangzási hasonlóságon alapuló képzetkapcsolásnak találó voltát vagy elhibázottságát kritikailag elismertetni az eleve konzervatív vagy az újszerűségért eleve rajongó ízlés híveivel.

Elfogadtatni, értéknek tekinteni például Parti Nagy Lajos ironikus-szellemes nyelvi találatait, amelyeken úgy alapszik egész költészete, mint Vasarely festészete a trükkös téralakításon. Csuklógyakorlat című második kötetében ugyanis Parti Nagy úgy közli élményeit, közérzetének tényeit, hogy a visszájuikat írja meg: paródiát készít róluk. Hecces, trükkös, bohóctréfás paródiát, mely az olvasóban fordul a színére. Megpróbálkozom a csaknem lehetetlennel, hogy módszerét megsejitessem. íme egy idézet a Diletták (értsd dilettáns költemények) című kis ciklus Non scolae séd vitae díszdoboz kezdetű és ugyanígy végződő verséből. Ez a kezdés a hagyományosság híveinek, ugye, kihívóan értelmetlen. Csakhogy a latin idézethez illesztett magyar szó „díszdoboz”, hangzásában gúnnyal megidézi a közmondás befejezését, azt a bizonyos discimus-t. S ebben a gesztusban Parti Nagynak általánosan gyakorolt módszerét érhetjük tetten. Felidéz egy rögzült nyelvi szintagmát vagy egy toposzt, de az utolsó pillanatban falsra böki, nem zárja le az olvasóban már keletkezőben levő, várit befejezéssel, hanem más, esetleg halandzsa szóval torzítja el. Ez persze csak egyik, bár jellegzetes fogása. A szókép felkeltése, s egyben kiütése. Nézzük mármost a kiszemelt vers gonddal kidolgozott, párosrímű sorait, tervszerűen néhány olyan sort választva a versből, amely könnyebben fogható.

Felfut az idegzetre napra nap után a sok érzet,

lobog az információáradat odacsíptetve a szárítókötélhez,

férfi és női alsónadrágok, svájci sapkák és paplanyok,

és kissé én vagyok mindegyikben, én lógok ott és száradok,

csipesz csipesz hátán versenyez a keringésben,

nem lehet lemaradni a színvonaltól, mert elgémber.

Enyhén szürreális kép ez az információáradatról. Ennyi szürrealizmus ma már a hagyományosnak mondott lírába is bőven belefér. Igen ám, de a kiemelt soroknak két trükkje is van. Az egyik az, hogy a negyedik sor egy jóliamert József Attila sor torzított parafrázisa; a másik az, hogy az idézett rész utolsó szava csupán felkeltett, így szövegszerűen értelemhordozó, de valójában nem létező szóalak, a költő saját csinálmánya. De ő, mintha mi sem történt volna, mintha szóhasználata meg sem karcolta volna a nyelv törvényeit, tisztán, csaknem hagyományos építkezéssel viszi tovább a vers szövegét — fapovával rejtve bele újabb és újabb petárdáit. Hiszen öit sorral alább egy ismert Weöres Sándor sor jelenik meg blaszfémiikusan kifordítva, hogy végül elérkezzünk a verszárásnál a címül adott és az egész verssel kifigurázott latin idézethez.

Ehhez a módszerhez, idézett szövegek rejtett vagy nagyon is nyilvánvaló beiktatásához a versszerető olvasó akár T. S. Eliot óta hozzászokhatott. S némi példa akad rá a magyar költészetben is. De itt az ünnepélyes, megerősítő szerep helyett, ellentétes az idézet funkciója. Amikor például Parti Nagy felhasználja a szólásmondást, hogy „Több -nap, mint kolbász”, de a magyar közéleti viszonyokra alkalmazva, a „nap” helyett „lakk”-ot ír, amikor a „navigare necesse est”-et „neszesszer est”-re változtatja át, akkor ezekkel a látszólag csupán játékos kifordításokkal nem fintort vág, öncélú avantgarde trükköt alkalmaz, hanem közöl. Avantgarde módszere — szemben a hagyományos avantgarde-dal — már nem hagyományt rombol, hanem a bontásból visszamaradt anyagból újszerűén építkezik. Már nem az elképesztő, a szabálytól szabadított, a destrukciós tett fontos a számára, hanem az általa létrehozható konstruktív közlés.

Mert végül is neoavantgarde-ja, divatos szóval; üzenetet hordoz. Épp úgy, mint a hagyományos és kvalitásos líra. S ez az üzenet körülírható. Mindaz a kétségekkel, kínokkal, bizonytalansággal teli létállapot, közélettel átitatott magánéleti viszonylataival, kirajzolódik itt, amely ezen a táján a világnak és ebben a nemzedékben oly tipikus. Sőt, még a személyiség is mélyen kivésődik közben — ami mulatságos

472