Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Vasadi Péter: "Eszmélet" - eszméletem (esszé)

VASADI PÉTER

„Eszmélet” - eszméletem

Az évszámok már elmosódnak bennem. Azt hiszem, 1944-et írtunk. Késő ősz volt. Egy Simaság nevű nyugat-magyarországi falu Hohenzollern-kastélyának a parkjában álltam. Pontosabban az elvadult kastélypark betonmedencéjében álltunk vagy tizenöten, húsz év alatti fiúk, leventék, önkéntes katonák, s hárman, Csike, Csaba és én, a Székely Hadosztály páncélelhárító részlegéhez szóló SAS-behívóval a zsebünkben. Azt a parancsot kaptuk, hogy tisztítsuk ki a színültig álomszerű avarral telehordott medencét, és telepítsünk bele egy négycsövű légelhárító gépágyút. Miközben a súlyos, saras, összelappadt üledéket lapátoltuk, a kastély előtt kanyargó országúton özönlöttek kifelé, Ausztriába a magyar csapattestek, gépesített és szeks- rező alakulatok, púposra megrakott tehergépkocsik, rohamlövegek és harckocsik, meg személyautók, rendezetlen, széttagolt oszlopokban egymás mellett és egymáson át, föl-fölhörrenő motorokkal, káromkodás és üvöltés közepette, éjjel-nappal. Alkonyaikor majd’ minden nap orosz Rata vadászgépek söpörtek el mélyrepülésben a falu fölött, hárman-négyen zsinórban, de ritkán lőttek. Már csak önvédelemre tartogatták lőszerüket, melynek nagy részét tőlünk nyugatabbra lőtték el, a zsúfolt átkelési csomópontokon. Utánuk kaffogott néhány magyar gépágyú, de inkább riasztásul. Siettek azok hazafelé maguktól is.

Az egyik napon megkaptuk kézifegyvereinket, magyar gyártmSnyú géppisztolyokat. Lógott az őszi eső lába, amikor próbalövést tartottunk. Főhadnagy parancsnokunk drótra akasztott egy kisebbfajta olajoshordót, tele vízzel és célzott sorozat- lövést adatott le rá. Idegesen csattogtattuk a biztosító zárak csappantyúit. Négynégy fickó állt egy sorban a céltól mintegy száz méterre, s parancsszóra lőtt. Szoríthatta az ember azt a rohadt fegyvert akárhogyan, úgy rángatta föl-le a karját, a derekát, a fejét, az egész keshedt gyereket, mint egy paprikajancsit. Aztán mégis szitává lőttük a hordót. Először sugarakban folyt ki belőle a szennyes víz, majd darabokra szakadt s nagyot toccsanva leesett a földre. Éhesek voltunk, így jártunk egy nyuszival is, amelyet futtában kaptunk el. Nem sok sütnivaló maradt szegény- ből. A fülei meg a feneke a hátsó lábaival. Ami e kettő között volt, elszállt boldogtalanul, mint egy vörös madár.

Álltam ebben a dübörgő, nyers és alacsony közegben, mintha kalapáccsal vertek volna bele. Arra emlékszem, hogy egyik kezem a másikat alig érintette. Lógott az oldalam mellett, feszesen a combomra tapadt vagy fogta a lapátnyelet, a jeges vasakat, a fegyver széles szíját. Egy hajnalon őrségben voltam épp, a kastélykapuban, amikor idő előtt leváltottak, s az őrparancsnok hármunkat egy Nyugatra települő, ki tudja milyen katonai parancsnokság ládákkal megtömött tehergépkocsijára rendelt fegyveres őrségül. Tizenhét éves voltam. Elállt a szemerkélő eső, fölszakadozott a vastag felhőzet. A csontunkban éreztük, kemény hideg jön. Fölszereltünk, magunk köré kanyarítottunk egy dögnehéz sátorlapot, megtömtük keksszel a zsebeinket, és fölkapaszkodtunk a sátorponyvás tehergépkocsira. Én valahogy két emberségesebb láda közé ültem, se nem mozdultak, se nem sütöttek a hidegtől. Begomboltam és összekötöttem magamon mindent, amit csak lehetett, s nehéz, piszkos posztót húztam a térdemre. A ponyva méteres szakadásán kibámultam, míg néha elém leffegett s a résen be-becsapott a hasíték egyik szárnya. Remegett alattam a teherautó, remegett előttem a kép is, benne a kapuoszlop a kőkorsójával, a kovácsolt vaskapu a címerével meg a kacskaringóival, és mögöttük a park a gyönyörű fáival.

Azok a fenyők! Hetekig járkáltam alattuk, s most, a búcsúzás pillanatában néz» Az MTA-Soros Alapítvány támogatásának köszönhető e tanulmány létrejötte. (V. P.)

453