Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Panek Zoltán: A plankács (novella)

tántorgott. — Pedig már napok óta nem is vagyak beszélő viszonyban az Istennel.

A házbeliek közül senki sem fogadta a köszönését.

Teleho-lddal aranylóan alkonyodéit a júliusvégi nap. Búzahordásból értek haza; áll az asztag. Lámpát még nem gyújtottak: nyitott ajtóval villogott a tűzhely. A remegő lángvilágnál még sápadtabbnak látszó Veronika asszony nem melegítette meg az ételt (rántásos zöldpaszulyleves maradt a délről; Mari, az eladó leány zöldhagymát nyűtt mellé a kertből). Hidegen tette az asztalra a hatalmas fazekat. Szokása szerint éppen merni készült az öt pláhtányérba, ám előbb egy szemvillanással a hátulsó szobába parancsolta Marit, akiért a a garatra jócskán felöntött Venyege István — nem először — a Juhászék küszöbéig merészkedett.

A betett verőoe hegyes léoeivel babrált. Közben mind támadóbb éllel ismételgette :

— Igenis, nem vagyok beszélő viszonyban az Istennel. De azért akármikor vagyak olyan, mint más. Még vált emberként is. Miért nem vagyok én jó magúknak? Vagyok olyan, mint más. Vége a háborúnak, most nem úgy lesz, mint ahogy volt.

— Menjen Isten hírável István — mondta remegő hangon Veronika asszony. — És ne dobja el a szót, mert a maga családjában is lehet még baj. Csak fia van, nem leánya is, ez igaz, de a fiú a leánnyal történik, és a kettő néha egyetlen baj szokott lenni. — Naphosszat szavát sem lehetett venni, most azonban azt sem bánta, hogy férje rosszallóan néz rá, amiért szóbaáll ezzel az ágról- szakadttai; olyan szelíd volt, hogy ha a tűz netán pattogni kezdett, elpirult és sietve belepökdösött: a pattogó tűz botránkozást és haragot jelent, bajt hoz a házra. Idegesen gyömködte fekete fejkendője alá vöröses-öszes haját. Fiatalkorában világra olyan lehetett lángoló-szép szőkésvörös haja, akárcsak most a Marié. Szólott ő, ha már férje és a nagyobbik fiú konokul 'hallgat, mintha nem is piszkoskodnék valaki az ajtajukban.

A férfiak összeszorított szájjal ültek, egy cseppet sem nyugtalanul forgatták zsibadt kezükben^ a hajlékony pléhkanalat. Az öreg meg sem moccant, de Antal alatt meg-meg reccsent a szék. Janinak, a legkisebbik gyermeknek úgy égett a füle, mintha őt pirongatnák; az ő neve még „hallgass” volt akkoriban.

Menj innen, míg szépen vagy — vetette oda fojtott indulattal az éppen egy szivar meggyújtásával bajlódó Venyege Istvánnak Juhász Antal. Hát ez az ember nem érti meg? Hát az aranyosmeggyesi vásárból hazafelé tartó szerencsétlen púpos Terézt huszonöt pénzért a Sűrűtemető árkában ki teperte le? Mindenki tudja a faluban. Ezt a bajkeverő kocsmatölteléket ők sohasem fogják a Mari közelébe engedni. Ez a szemét vetett szemet a húgára? Bagolytol- lal töltött párnán nevelt, büdöskővel világító ördögfajzat. Ez a senkiházi gyökerestől és különféle gyalázatokba keveredve tépi az örömíüvet. A trágyadombját sem piszkítaná be vele.

— Vége a háborúnak. Minden másképpen lesz most már. Nem hallották hírit? Nem vagyok beszélő viszonyban az Istennel. De azért látni akarom az én édes-kedves Marikámat, egyem a szívét. Tudják meg, hogy úgyis az enyém lesz, ha maguk beledöglen ak is.

— Egye meg a fene, ameddig ki van a csizmájából — indult meg erre az asztaltól Juhász -Sándor. Még nem címezte személyreszólóan a szitkot. De már akkora düh forrt benne, hogy ölni tudott volna.

435