Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Láng Gusztáv: Egy költő paradoxonai (Olvasónapló Szőcs Géza verseiről) (tanulmány)

Valamikor,, a költő bemutatkozó kötetéről írva, a ráoió határait áttörő „ismeret- elméleti mámort” éreztem képalkotása legjellemzőbb vonásának. Az olyan ímeta- forákat, melyekben a láthatatlan válik érzékelhetővé, s leomlik a válaszfal konkrétum és elvontság, érzéklet és gondolat között. „A Láthatár óriás-madarának szárpya alatt / lüktet a csend figyel. Fényes méhek bontogatják / a virágserlegekbe csukott időt: lábukra / hímporos idő-szemecskék ragadnakS nemcsak az idő, hanem a tér is megfoghatóvá válik a végtelen ilyen tájképszerű rajzában: „Ráncta- lanná feszült ki az éjszaka dobja / fölém, föl-fölpergett rajta sokszikrájú csillagok / árja, régen halott istenek / szerteszóródott szemgolyói a mennyei utakon, / nem-ismert szél görgeti / tovább őket nem-porzó utakon, ahol máskor / csak a nagyro- bajú űr szekerének dörgése / veri tajtékos darabokká a csendet..Költészetének további alakulás-irányát ismerve, ma épp ily jellemzőnek érzem a „csodát”, a lehetetlent lehetőségként átélő szóképeket, a létező és nem-létező közti határok átlépését: ,,a kút jegére fagyott / a tükörkép is amit a hold hagyott / a templomkert kút jóban ...” S talán még inkább az ilyen „afunkcionális” hasonlatokat, melyekből még a szürrealisztikusan rejtett analógia sem következtethető ki: „Az én éjjelem olyan, mint tömött fürtökben J felaggatott ezüstrókák bennem.” E. hasonlatnak külön súlyt ad, hogy — a költői kompozíoió hagyományos játékszabályait imímelve — mo- tivikusan visszatér a szövegben: „ezüstróka prémje borzong, úgy hanyatlik el a lélek ...” A „borzong” ige itt már konnotatív kapcsolatot teremt a „prém” és a „lélek” között — az „ingyenes” asszociáció fokozatosan nyeri el jelentését, mintegy „magához idomítva” a szöveget. A kontextuális jelentés fordított születésének vagyunk tanúi: nem a szöveg módosít a szójelentssen, hanem az eredetileg „analógia-hiányos” hasonlat teremt a maga számára adekvát szövegkörnyezetet. A formakonvenciók megszüntetése, a formabontás következő fázisa az új fonmateremtő elv érvényesülése.

Melynek további — Szőcs Géza költészetében „jelenlegi” — változata, amikor a groteszk vagy éppen abszurd történet válik egyetlen bonyolult és terjedelmes, jelentéseket csak sejtető metaforává. Ennek is vannak „kísérleti szövegei” a költő eddigi munkái között (Múlhat ez ennyin?; Nem túl kevés?), játék a forma-metamorfózisokkal (Metaszonett), de éppen ebben a formában — mely epika és líra határait megszüntetve újítja meg a példázat hagyományos típusait — tér vissza az értelmezés és értelmezhetőség klasszikus hagyományaihoz is, mint a részletesen taglalt Az üzenetben, vagy a Változatok ugyanarra a témára politikus abszurdjaiban. E „fokozatok” között persze rengeteg kísérlet, esetenként költői kudarc, esetenként remeklés található; a költő legrövidebb útja sohasem az egyenes, hanem a termékeny kitérők viszik céljához, s mert Szőcs Géza pályája talán még delelőjéré sem érkezett, botorság lenne jóslásokba bocsátkozni afelől, hogy mely — pillanatnyilag kitérőnek minősíthető — szövegtípusai ígérnek későbbi életmű-fejezeteket. Maradjunk annál a költészetének eddigi főirányát (ama bizonyos politikus avantgarde- ot) minősítő önjellemzésnél: „én, mióta órám a valóságos idő szerint igazítottam, nyugodt vagyok, nem fáj a fejem, vagy ha igen, más dolgokért.”

Képek és jelentések

863