Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Láng Gusztáv: Egy költő paradoxonai (Olvasónapló Szőcs Géza verseiről) (tanulmány)

Az üzenet tehát megfejthető modern allegóriaként, ahogy a kelet- és közép- európai irodalmakban ez az allegorizmus általános jelenség. Mint ifjúkorom szerkesztőségi zsargonja nevezte, az ilyen „áthallásos” szöveg az egyoldalúan megszabott közlési feltételek kitágításának (vagy kijátszásának) egyetlen lehetősége. Érdekes azonban, hogy Szőcs Géza (korábban (első kötetében például) épp ezt az allego- rizáló verstípust utasítja el. „Írjon ön is allegóriát!” szól ugytan egyik fejezetcíme, de mór az önmegszólítás iróniája is eltávolítást, idegenkedést jelez, sőt talán nemcsak (vagy nem is) önmegszólítás ez, hanem felszólítás-paródia. Mintha a közönség közölné óhaját a költővel, aminek az önözés ad hivatalos színezetet; a kisebbségi költőire nemcsak külső, hatalmi korlátozások nehezednek, hanem saját közösségének .az az igénye is,’hogy az adott korlátozások között, áttételesen és „áthallásosan” olvashasson valamit saját (kifejezni nem tudott vagy kifejezni nem imént) közérzetéről. E vonatkozásban a kisebbség mint különleges „elvárás-horizonttal” rendelkező közönség épp úgy formai és tematikus „rendeléseket” ad fel költői címére, mint az ideológiai előírásokat és tilalmakat megfogalmazó hivatal; úgyszólván nem-hivatalos esztétikai nonrniateremtőként és cenzúraként működik, az alkotóban pedig kialakít egy „második belső cenzúrát”, mely — megintcsak paradox módon — egy mindenki által pozitívnak .minősített érzületből, a kisebbségi művész közösségi elkötelezettségéből táplálkozik. E „második belső cenzúra” lényege: a költő kénytelen az „itt és most” értékviszonyítási elve szerint periférikusnak, közönségétől alábecsültelek érezni művészetében mindazt, ami nem kapcsolódik közvetlenül a „helyi értékekhez”; az erkölcsi és az esztétikai szabadság nem egymást segítő iker-múzsaként viselkedik, hanem civakodó vetélytársnőként, akik feldúlják a költő műhelyének alkotó rendjét. Amit az egyik követel, gyakran tiltja a másik. (A kisebbségi költészetben ilyenformán szinte laboratóriumi helyzetben figyelhető meg, tanulmányozható a magyar irodalom máig vitatott kérdése, az, hogy elzár-e az egyetemestől a küldetésként vállalt nemzeti feladat.)

Szőcs Géza említett kis ciklusa ennek a belső cenzúrának és eredetének paro- dizálására teremti meg a jelentés nélküli allegória paradox műfaját. Pontosabban: azt az allegóriát, melynek jelentése csupán valami borzongató sejteleim; a fogalmakra fordítható költői .képek műformájából — mely végső fokon a fogalmilag magyarázható, az ésszerű lót és világ hitétől fogant — a csak költői képként átélhető fogalmak jelrendszere lesz, „ha egyáltalán beszélhetünk itt fogalomról”. A képek „o transzcendens intelligencia tartalmainak a megfelelései” lesznek, ahogy a szerző Mi a vers? című költészettani vitairatában leszögezi. Példája ennek az Azt hiszem, a fehér kövön aludtam, az álmok népének közepette, mely a didaktikusán értelmezhető tanmese minden szerkezeti kellékével rendelkezik, sőt a versbe célzás-szerűen beleszőtt-belerejtett irodalmi művek, vezeték- és keresztnevek egyfajta „in memóriám” költészéttant is sejthetnének, ha ia neveket körülindázó történés nam ragadná azonnal egy valóság-referenciák nélküli fikció világába mindezeket az utalásokat, ironikusan áhítatos felhangokkal, s a vers születése idején, az erdélyi ú javan tgar de fénykorában szinte kötelező hecmetizmussal.

A vers az ősi átváltozás-mítoszok modern változata, s a kígyóvá változtatott emberek (s a kígyóvá változtatott költő) története csupa irodalmi archetípusból épül fel, a népmesék varázsfuvolájától az Odüsszeia szirén-epizódjáig. De végig úgy, hogy lehetetlenné tegye olvasójának a fogalmakra való „lefordíthatóságot”, aminek semmi köze természetesen a gomdoláítalansághoz. Sőt! A vers — akárcsak Az üzenet — a bennünket ,körülvevő éleit” megvilágítására vállalkozik, a végső kérdést keresi: „... a Kormos-folyó halásza / halászni indult, s az Elátkozottat, / az Utolsó Kérdés Halát, a vén s / már aluszékony, kopasz harcsát / tágra nyílt szemű hálóval a vízből kímélte. / ... / Másnap ... az alvó kígyók között egy piros kígyó is alszik / ösz- szetekeredve. / De nincs, aki fuvolázzon nekünk.” Gondolkodhatunk azon, hogy:

a) a „végső kérdés” a halál-e, s az átváltozás a megismerő kíváncsiság büntetése;

b) a költészet „fuvolája” szükségszerűen elnémul, ha a megismerhetetlent idézi fel

A jelentés nélküli allegória

361