Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Kovács István: Vallomás - előszóban elbeszélve (esszé)
Közhely, de nem árt aláhúzni: vannak történelem által diktált kérdések, feladatok, amelyeket korunkban és térségünkben csak úgy lehet eredményesen megoldani, ha már a körvonalazásukra, megbeszélésükre is közös, jószomszédi hajlandóság mutatkozik. Kockáztassuk meg annak kimondását: a kölcsönös megismerés igényének hajtómotorjaként kölcsönös szeretetvágy. Ehhez felkészült, értő és megértő, de nyílt emberekre van szükség. A legmélyebb, legtartalmasabb személyességre. Kétségtelen, hogy nekünk — régiónk nemzetei közül — a lengyel nép történelméről írni a legkönnyebb, legveszélytelenebb, lehálásabb feladat. Legalábbis bizonyos szempontból. Ez annak köszönhető, hogy nem kell megküzde- nünk az emberi szellem egyik legpusztítóbb, legalattomosabb ellenségével: az előítélettel. Vagy mégis? Jusson csak eszünkbe a közelmúlt lengyel eseményei során hellyel-közzel társadalmunkon is átcsapó lengyelellenes szennyhullám. Tudják-e azok, akik ehhez hozzájárultak, hogy mekkora felelősség terheli őket érte? Azért, hogy ha nem is tudatosan, de meggondolatlanul a nácik annak idején oly előszeretettel hangoztatott, sőt némileg Lengyelország 1939-es lero- hanását is indokló ostoba frázisaival hozakodtak elő „a dolgozni nem tudó”, „dolgozni nem szerető lengyelekről” szólva. Tapasztalhattuk, hogy ezek a nyílt vagy burkolt célzások, ízléstelen viccek, fejük tetejére állított érvek társadalmunk egyes körülhatárolhatatlan rétegeiben mily heves egyetértésre találtak. De ha belegondolunk: ez érthető: Az előítélet: számító, alattomos önzés, sunyi felmagasztalódás. Kényelmessé tesz: ösztönünknek kiszolgáltatva felment a gondolkodás, a megértés és értelmezés fárasztó művelete alól. Az előítélet a szeretetre való képesség hiánya. Érzelmi, szellemi nyomorékság. Közös gnómságunk. Együttesen kellene belőle kigyógyulnunk. Ha együtt nem megy: külön. Ezért a különbözőségünkért aztán igazán nem érhet megbélyegzés ... Pete György ÉLETÜNK főszerkesztője SZOMBATHELY Kedves Barátom, kérésed, márminthogy írnék vallomásomhoz összefoglaló utóiratot, zavarba hozott. Ugyanis mit nyugtázhatnának soraim? A helyzetet ismét megmentő Mészöly Miklósnak a hatvanas éveken át jelenünkre is rávilágító decemberben közölt visszaemlékezését? . . . Amely előhívta Veres Péter példamutató nyitottságával kapcsolatban az én személyes élményeimet is. Biztos vagyok benne, hogy tőle Balassa Péter és Csengey Dénes az Életünk 1987. júniusi számának megjelenése után pár nappal levelet — pontosabban: levelezőlapot — kapott volna. S Ti úgyszintén. De félre a magabiztos feltételezéssel!... Hogy őszinte legyek, én arra számítottam; a nevezetes párbeszéd közlése után a szerkesztőséget elárasztják a hozzászólások. Legalább any- nyi, hogy egy évre előre megrajzolják a lap gerincét. Fentebb közölt szövegemet azzal az eshetőséggel számolva tettem postára, hogy talán elkéstem vele, mert borítólapig telítődtetek a hasonló indíttatású vallomásokkal. .. És mi történt? Mintha újra a régi tétel bizonyosodott vol347
