Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Kovács István: Vallomás - előszóban elbeszélve (esszé)
nek forró zsírba. A moraj nyilván gólnak vagy kihagyott gólhelyzetnek szólt — esetleg a bírónak, ha igazságtalanul ítélkezett. A tömegtől itt és most eny- nyi tiltakozásra futotta. A meccs fél hét előtt ért véget. Utána minden elcsön- desedett. Néhány úriember telepedett a szomszédos padra. A sötétedéssel távoztunk. Az utca forgalma — a követség bejáratánál ácsorgókat nem számítva — olyan volt, mint máskor, s bennünket még csak nem is igazoltattak. Másnap megtudtuk, hogy a mérkőzésre 8 000 ember volt kíváncsi, s az MTK 2:l-re verte a Honvédőt. Elégtételnek ez édeskevés volt. 1968 cseh élménye a más szomszédos népekkel szembeni előítélet radikális felszámolására serkentett. Ezzel párhuzamosan zajlott nemzedékünk részéről a szomszédos országok magyarságának „felfedezése”. Mivel a hatvanas évek utolsó harmada a romániai magyarság életében reményeket keltő demokratizálódás jeleit mutatta s az itt született értékes magyar irodalmi művek ránk is megrázó hatásai voltak, figyelmünk szinte magától értetődően fordult délkeleti irányba. Egyszerre álomszerű és torokszorító világ tárulkozott elénk. Ügy láttunk benne magunkra, mint sehol máshöl. Hát még az, aki Moldvában a csángók nyelvi dűlőútjait is megjárta, több évszázadon átbotorkált. Amikor a nagy nemzetközi árvizek évében a Kárpátok gerincén túl tett hosszú, kalandos utazás végén eljutottam az első, balladagyűjtésekből ismert csángó-magyar faluba, a mesét szorongva hallgató gyermek fel-feltoluló boldogsága és az időtlenség megszeppenő érzése kerített hatalmába. A patakvölgyben szétszórt faházak délutáni verőfényben égtek. Mintha a félbeszakadt teremtés képét előttem terítették volna ki — ama három szöggel rögzítve, hogy el ne vigye a folyammá duzzadó víz. A kép időnként elhomályosult, összemosódott és meg-megrezgett a szememben: borzongásában láttam a Sátán türelmetlen zihálását. .. és mégis. .. sohasem éreztem oly közelinek Istent... Ezek az utazások a felkészületlen elméket és lelkeket sokkolóan érhették. Vagy nemcsak azokat? Álmodoztak-e arról a bizakodóbbak, hogy a határainkon túl élő magyarság majd olyan, etnikai, anyanyelvi megmaradását jogokkal is biztosított helyzetbe kerül, mint Finnországban a svédek? Vagy legalábbis, mint Szlovéniában az a tizenegynéhányezer magyar? Mennyire édestestvérek a remény és a kilátástalanság! Nyomasztó súlyuktól függetlenül természetesnek éreztük, hogy a szomszédos országok magyarságának etnikai, kulturális, társadalmi felfedezésével, megismerésével párhuzamosan a vele egy államban élő szomszéd nép kultúráját, irodalmát, történelmét és nyelvét is ismernünk kell. Ügy véltük, hogy ez rövidesen magától értetődő igénye lesz minden hazai értelmiséginek, ha a szomszédos országok magyarságáért valódi felelősséget érez. így alakulhat ki egy új típusú közösségtudat, améiy bizonyos összetevői révén alapjában különbözhet a nem egy kritikus történelmi helyzetben végzetesen rossz tartalmakkal feltöltődő, s a szó szoros értelmében önpusztító magyarságtudattól. (Amelyet így persze tudattal se szabadna jelölni. Lelkem szerint inkább így fejezném be e fentebbi mondatot: „ .. . a nem egy kritikus történelmi helyzetet kihasználó Gonoszságtól”. Ez azonban „egyetemesítésnek”, a felelősség elhárításának tetszhetne.) Nemzedéktársaim közül ennek jegyében tanultak meg többen csehül, szlovákul, románul, szerb-horvátul, szlovénul és bolgárul. Nagy álmunk akkor, 1967/68 táján egy olyan fiatal költők antológiája volt, amely a Duna-táj valamennyi jelesebb fiatal poétáját összefogta volna. Ennek összehozását nem tartottuk erőnket meghaladó feladatnak. Első romániai és szlovákiai utunkra voltaképpen ennek jegyében került sor. Optimizmusunkat 344
